A Romhány bajnokiján hatvanhét évesen szerelést öltő Kovács János meglepődött, hogy ismét csatasorba kellett állnia, de örömmel segített.
Mint ismert, még a múlt hétvégén a Romhány tíz nullás sikert aratott a Mátramindszent ellen a vármegyei másodosztály nyitókörében. A sok gól ellenére a mérkőzés egyik talán legjelentősebb mozzanata egy csere volt. Egészen pontosan, amikoris a 72. percben Kovács János hatvanhét esztendősen beállt a házigazdák kapujába. A hivatalos felnőtt bajnoki meccsen egy hónap híján nyolc év elteltével ismét szerelést húzó hálóőrt a nem mindennapi pályára lépése kapcsán kérdeztük.
– Hogyan fogadta a hírt, hogy újra a gólvonal elé állhat egy felnőtt bajnokin?
– Meglepett a dolog – kezdte Kovács János. Meglepődtem, hogy felkértek erre a feladatra, de örömmel csináltam és szívesen segítettem nekik, mert harminc évet itt védtem Romhányban, tősgyökeres vagyok. Jó szívvel töltött el a lehetőség, hogy még ilyen korban odaállhattam a kapu elé hivatalos bajnoki mérkőzésen.
– A 72. percben el is jött a nagy pillanat. Milyen érzés volt ismét nagypályán lenni?
– Jó érzés volt. Ezek a jó meccsek, azelőtt sokat védtem nagypályán. Most is járok a veterán bajnokságra, Budapestre. Nem szakadtam el nagyon a focitól, még csinálom aktívan.
– Veterán szinten tehát stabilan véd. Mit lehet tudni erről a fővárosi pontvadásszatról?
– Körülbelül tíz éve megy ez a dolog. Komjáti Pisti bácsiék vittek oda, ők már régebben jártak, és amikor betöltöttem az ötvennégy évemet, ahova jártak, kellett nekik kapus. Így csatlakoztam hozzájuk. Azóta járunk föl, ők már abbahagyták, ketten járunk innét Romhányból Kertész Marcival, egy kis mozgásnak jó minden kedden.
– Mi a titka, hogy még mindig találkozhatunk a nevével a futballpályán?
– Szeretem a sportot, szeretem aktívan csinálni.
– Személy szerint hogy látja, mire lehet képes idén a romhányi csapat?
– Szerintem a játékosok szempontjából meg kellene nyerni a bajnokságot. Jól igazolt a gárda, ha odafigyelnek, be kell húzni az aranyérmet, és azt gondolom, ez is a céljuk. Tavaly is csalódott volt a csapat, hogy nem nyerte meg a bajnokságot, akkor is benne volt a keretben, csak volt egy-két meccs, amit elszúrtak, eltaktikáztak, és a végén még majdnem lecsúsztak a dobogóról is.
– Meglátása szerint mennyit változott a futball az elmúlt évtizedekben?
– Sokat változott, teljesen más, mint az én időmben volt. A fiatalokat nagyon nehéz rávenni erre a dologra, utánpótlást nagyon nehezen lehet összehozni, itt Romhányban is nehéz már. A fiatalokat elvitte a számítógép. A mi időnkben nekünk ez volt a játék, amikor gyerekek voltunk, hogy hazajöttünk az iskolából és a kertben vagy akárhol rúgtuk a bőrt. Mi a grundon nőttünk fel, ott tanultunk meg focizni, nem az akadémiákon. Akkor még nagyon sok jó játékos került ki a grundokról.
– Mit tudna tanácsolni a mai fiataloknak?
– Alázatot, kitartást és sok edzést. Csak az a baj, hogy sok fiatal csak addig jön focizni, amíg iskolába jár itt a faluban, és amikor elkerülnek, utána már szerintem a pálya környékére nem mennek. Sokan elkallódnak, annyira nem viselik a szívükön a dolgot, hogy olyan játékos legyen, csinálja tovább és fejlődjön.
– Meddig tervez a pályán, mielőtt végleg leteszi a lantot?
– Amíg bírom.
