A lantot harminc év esztendő elteltével letevő Rigó Róbert pályafutása egésze alatt csak szeretett csapatában, a Varsány SE színeiben rúgta a bőrt.
Bármilyen szintre is tekintünk a futballban, manapság már igen ritka, hogy egy játékos pályafutása teljes egésze alatt egyetlen egy csapatban szerepel. Nógrád vármegyei viszonylatban tökéletes példa a klubhűségre az a Rigó Róbert, aki miután harminc esztendőt lehúzott a jelenleg a régiónk második vonalában versenyző Varsány SE színeiben, az előző szezon végén úgy döntött, visszavonul. A negyvenhetedik életévét július 27-én betöltő sportemberrel a mögöttünk hagyott hosszú időszak kapcsán beszélgettünk.
– Igen terjedelmes pályafutást tud maga mögött. Hogyan elevenítené fel?
– Összességében az egész focis pályafutásomra jó szívvel gondolok vissza – vágott bele Rigó Róbert. 1995-ben mutatkoztam be a felnőtt csapatban, és az első néhány évben párhuzamosan szerepeltem az ifjúsági és a felnőtt gárdában is. Az évek során számos szép eredményt értünk el a VSE színeiben, többször is dobogón végeztünk, ami mindig hatalmas élmény volt. Kiemelkedő emlék számomra az 1996/97-es szezon, amikor az ifjúsági csapattal bajnokok lettünk a nyugati-csoportban, valamint a 2006/2007-es évad, amikor a felnőtt együttessel megnyertük a vármegyei másodosztály déli-csoportját. Harminc év, hatszáz bajnoki meccs… Hosszú idő, sok minden történt ezalatt a VSE háza táján, de egy dolog állandó maradt, a futball iránti szeretetem, és az a büszkeség, hogy mindig ennek a közösségnek lehettem a tagja. Nagyon sok emberrel játszhattam együtt pályafutásom alatt a VSE színeiben, kivel több, kivel kevesebb ideig, de valamennyiükkel megmaradt a jó sportbaráti kapcsolat, jó szívvel gondolok rájuk. Rengeteg emlék, sok küzdelem, sok öröm kapcsolódik ehhez az időszakhoz, ezek azok az élmények, amelyeket egy életen át magammal viszek. Szerencsésnek mondhatom magam, a családom maximálisan elfogadta, hogy a futball nem csak egy hobbi, hanem életforma, ami sok lemondással jár, nemcsak az én részemről, hanem az övékéről is. Soha nem nehezményezték, hogy a hétvégék gyakran a mérkőzések köré szerveződtek, sőt a családi programokat is ehhez igazítottuk. Mindig ott voltak mellettem, biztattak, segítettek, és ez rengeteget jelentett számomra a pályafutásom során.
– Melyik időszakra tekint vissza a legkellemesebben?
– A legkellemesebb emlékem egyértelműen a 2021/22-es szezon, amikor bajnoki címet szereztünk a vármegyei harmadik vonal keleti-csoportban. Ez az időszak azért különösen emlékezetes számomra, mert ezt a sikert már negyvenöt évesen érhettem el a csapattal, ami önmagában is nagy dolog. Sokszor már nem a fizikai erő, hanem a szív és az akarat vitt előre. A legnagyobb öröm mégis az, hogy ezt a bajnoki címet már a fiammal együtt élhettem át, hiszen 2020 óta egy csapatban játszhattunk. Ez hatalmas ajándék számomra.
– Miért alakult úgy, hogy végül is sosem igazolt el?
– Pályafutásom elején még nem volt jellemző, hogy a helyi játékosok más csapatokhoz igazoljanak, természetes volt, hogy mindenki a saját falujában focizik. Később, amikor már tapasztaltabb és rutinosabb játékos lettem, akkor pedig már egészen más szempontok tartottak itthon: a szülőfalum iránti szeretet, a helyi futballért való tenni akarás, a jó csapatlégkör és az összetartó közösség. Ezek mind olyan értékek voltak számomra, amelyek miatt soha nem éreztem késztetést arra, hogy máshol próbáljak szerencsét. Itt voltam itthon, a pályán és azon kívül is.
– Miért döntött éppen most úgy, hogy leteszi a lantot?
– Bár ebben a korban az ember fejében már egyre gyakrabban megfordul az abbahagyás gondolata, eddig mindig sikerült elodáznom ezt a döntést. Még ha csak csereként is, de úgy éreztem, tudok segíteni a csapatnak és ez mindig erőt adott a folytatáshoz. Az aktív sporttól való búcsúm egy váratlan, edzés közben történt egészségügyi eseményhez köthető, ami után egyértelművé vált, hogy felelősségteljes döntést kell hoznom. Bármennyire is nehéz volt, el kellett fogadnom, hogy a szervezetem jelzett, eljött az idő az aktív játék feladására. Nem volt könnyű, de meg kellett tennem, hogy szögre akasszam a csukámat. Hálás vagyok, hogy eddig is ennyi időt tölthettem a pályán, a csapatért, a fociért. A búcsúmeccsem, amit a csapat oly nagy szeretettel és odafigyeléssel szervezett meg, számomra egy felejthetetlen, szívhez szóló élmény volt. Az a nap tele volt szeretettel, őszinte érzelmekkel és olyan közös élményekkel, amiket egy életen át őrizni fogok a szívemben. Ez a gesztus is bizonyítja, milyen mély kötelékek fűznek ehhez a közösséghez, és milyen szerencsés vagyok, hogy ezt átélhettem. Számomra ez nemcsak egy búcsú volt, hanem egy megerősítés is arról, hogy mennyit kaptam ettől a csapattól és ez örökre velem marad.
– Véleménye szerint miben rejlik a varsányi labdarúgás összetartó ereje?
– Szerintem abban, hogy mindig is fontosnak tartottuk a generációk közötti kapcsolatot és a közösség erejét. Az egyesület célja mindig az volt, hogy a rutinosabb, idősebb játékosok mellé fokozatosan beépüljenek a helyi fiatalok. A pályán és azon kívül is jó csapatlégkör uralkodott, nemcsak a meccseken, hanem az úgynevezett „harmadik félidőkben” is. Az összetartás egyik alapköve a rengeteg közös program volt. Szerveztünk strandolásokat, jótékonysági sportbálokat, közös főzéseket, étkezéseket, disznóvágást, társadalmi munkákat a sportpálya és az öltöző környékén, a születés- és névnapok megünnepléséről sem feledkeztünk meg, ezek mind-mind erősítették az összetartozás érzését. A legkiemelkedőbb közösségépítő élmények közé tartoznak a Telki Edzőközpontba tett látogatásaink, ahová több alkalommal is eljutottunk, ezek felejthetetlen, motiváló alkalmak voltak mindenki számára. Összességében a varsányi foci ereje mindig is a közösségben rejlett, abban, hogy nem csak csapat voltunk, hanem egy nagy család.
– Mit tanácsolna a mai fiataloknak?
– Azt, hogy szeressék a labdarúgást, és teljes szívvel, odaadással dolgozzanak a sikerért. Legyen bennük alázat a sport iránt, kitartás a mindennapi munkában, és ne rettenjenek meg az akadályoktól sem. Fontos, hogy tiszteljék azokat, akik foglalkoznak velük, edzőket, vezetőket, segítőket és nyitott szívvel fogadják el az idősebb generáció tanácsait, tapasztalatait. A fejlődéshez nemcsak tehetség, hanem szorgalom, türelem és alázat is szükséges, ezek nélkül hosszú távon nem lehet valódi sikert elérni.
– Véleménye szerint mennyit változott a vármegyei foci az elmúlt évtizedekben és miben?
– Jelentős változáson ment keresztül, mind pozitív, mind negatív értelemben. A kilencvenes években a csapatok zöme helyi játékosokra épült, szoros közösségek alkották a klubokat, és az adott település lakói is erősen kötődtek a csapatukhoz. Mára ez a helyi jelleg jócskán háttérbe szorult. A játékoskeretek túlnyomó többségét máshonnan igazolt labdarúgók alkotják, és sokszor már nem a közösségi kötődés, hanem az anyagi vagy sportszakmai szempontok határozzák meg a választásaikat. A minőség is kettős képet mutat, egyrészt a pályák, öltözők állapota sok helyen javult, jobb körülmények között játszanak a csapatok, edzői szinten is megjelentek képzettebb szakemberek. Másrészt azonban a játékosbázis egyre szűkebb. A gyereklétszám csökkenése, az elvándorlás, valamint a nagyobb klubok korai „elszívó hatása” miatt nehezebb megtartani a tehetségeket helyben. A szurkolói kultúra is átalakult. Régen hétvégi program volt kimenni a meccsekre, mára ez sok helyen visszaszorult, és csak néhány településen maradt meg a régi hangulat. Összességében tehát a vármegyei foci jelentősen átalakult, a helyi kötődés gyengült, de sokszor épp az „emberség” és közösségi erő veszett el belőle.
– Azért még a kispad mellett vagy szurkolóként találkozhatunk majd önnel?
– Amikor csak tehetem, ott leszek a csapat meccsein, kívülről segítem őket hangos szurkolásommal. Mindemellett több éve már elnökségi tagként is segítem a VSE működését, ebben továbbra is számíthatnak rám. A foci számomra nemcsak sport, hanem közösség, emlékek és életforma volt és marad is, ameddig csak lehet.
