,,A szívemben még mindig ott van a futball”

Gabi

A Balassagyarmatról indulva az NB I-es Vasasig jutó, később Ausztriában légiósnak álló Szalánszki Ferenc tartalmas pályafutása egy percét sem bánta meg.

Az elmúlt évtizedekben rendre feljegyezhettünk egy-egy olyan labdarúgót, aki kis megyénkből elindulva tudott eljutni a magyar foci élvonaláig. Így történt ez azzal a Szalánszki Ferenccel is, aki Balassagyarmaton bontogatta szárnyait, majd miután a Vasas színeiben harminckilenc mérkőzésen jutott szóhoz az NB I-ben, Ausztria felé vette az irányt. Később aztán még Ipolyvecén is volt egy remek korszaka és a BSE-be is többször visszatért, mígnem pályafutása végén alacsonyabb osztályú csapatokat erősített. Az egykori remek futballista kis ideig még edzőként is dolgozott, napjainkban Németországban dolgozik. A sokat megélt sportemberrel tartalmas karrierje kapcsán beszélgettünk.

– Annak idején hogyan csöppent bele a fociba?

– Hugyagon nevelkedtem, az ottani futballpályán kezdtem el a labdarúgással való ismerkedést – mondta Szalánszki Ferenc. Eleinte haverokkal összeálltunk játszani, aztán úgy alakult, hogy ötödikes koromban bekerültem Balassagyarmatra. Akkoriban még voltak iskolák közötti bajnokságok, az egyesületek edzői ott toborozhattak játékosokat. Ott figyeltek fel rám, 1976 környékén. Tományi Pali bácsi volt az első edzőm. Viszonylagos gyorsnak számítottam, ráadásul ballábas is voltam. Aztán végigjártam a ranglétrát, jött a serdülő, majd az ifi. Sok edzőm volt, például Kövi Jenő bácsi vagy Beke Ferenc is foglalkozott velem. Elég komoly bajnokságokban játszottunk abban az időben, az Újpest, a Vasas és a Fradi korosztályos csapataival mérkőzhettünk meg. A felnőttcsapat akkor NB II-es volt, így mi az első osztályban tudtunk szerepelni.

– Viszonylag korán be is mutatkozhatott a felnőtteknél.

– Pár meccsen játszottam, akkor esett ki a csapat a másodosztályból az NB III-ba. Összevonások után a tabella legvégén állt a csapat, az öregek már nem nagyon akartak játszani, így az utolsó pár meccsen pedig berakták a fiatalokat. Ezt követően elég sokáig Balassagyarmaton is fociztam, voltunk a megye egyben, majd újra a harmadik vonalban is.

– Aztán felkerült a Vasashoz.

– Akkori edzőm, Bundzsák Dezső látott bennem fantáziát, és segített eligazolni a budapesti klubhoz, a ’88-as év elején. Nagy kedvvel mentem oda, korán nősültem, így már volt egy kisfiam, ők viszont otthon maradtak. Vagy feljártam vagy ott laktam a fővárosban. Sajnos pont rossz időszakban kötöttem ki a csapatnál. Kisteleki István volt az edző. Bár nagy volt az elvárás a Vasas részéről és azt szerették volna, hogy az első hatban legyünk, csak kilencedikek lettünk, így a korábbi edzőt menesztették, mert nem értük el a kitűzött célt. Ezután sajnos egymásnak adták a kilincset a szakvezetők, Mészáros Ferenc, Mészöly Kálmán, Ilovszky Rudi bácsi, Őze Tibor. Persze összességében nagyon sok jó élményem fűződik a klubhoz. Rengeteget utaztunk, részt vehettünk az Intertotó-kupában. Olyan helyeken fordultunk meg, ahová biztosan nem jutottam volna el, ha nincs a Vasas. Az iráni Teheránban nyolcvanezer ember előtt játszottunk, jártunk Svájcban, Görögországban, ekkoriban utaztam először repülőn. Edzőtáborokban egy szobában voltunk Kecskés Attilával, jó viszonyt ápoltunk. Barátságokat kötöttem akkoriban nagy neveknek számító emberekkel. Inkább nem említeném meg egyiküket sem, senkit nem bántanék meg azzal, hogy kihagyom, ha esetleg nem jutna eszembe a neve.

– Később kissé kalandos utat követően Ausztriában folytatta.

– 1991-ben jött Gellei Imre. Más elképzelései voltak, más játékosokkal képzelte el a bal oldalt. Jelezte, hogy már nem számít a játékomra. Viszont Mészáros Ferenccel nagyon jó volt a kapcsolatom. Akkoriban Ausztriában védett egy kis csapatnál, és bár már abba akarta hagyni, megbeszéltük, hogy odaigazolok. Emiatt először vissza kellett mennem Balassagyarmatra, mert anno profi bajnokságból nem lehetett külföldre igazolni. Egy év után aztán elmentem az osztrák negyedik ligás klubhoz, ahol szintén jó élményekben volt részem, gólkirály lehettem. Ebben az időszakban nagyon szerettem a futballt.

– A külföldi kitérő után ismét visszatért Magyarországra.

– Ismét a BSE következett, ahol azonban anyagi jellegű problémák adódtak, ezért többen elmentek, én Ipolyvecére. Egy nagyon pici faluról van szó, ahol viszont nagyon szerették a futballt, Balassagyarmatról is sokan jártak ki szurkolni nekünk. Megkeresett a két főszponzor, és ugyan akkor már a határőrségnél dolgoztam, megegyeztünk. Jó csapatunk volt. A megye egyes bajnoki cím után feljutottunk az NB III-as Duna-csoportba. Bodonyi Béla volt az edzőnk. Bár próbáltuk kommunikálni a vezetőség felé, hogy ne induljunk el a harmadosztályban, próbáltunk felnőtt fejjel gondolkodni. Úgy gondoltuk, ha felkerülünk, nem biztos, hogy annak utána lesz folytatása. Sajnos így is lett. Harmadikok lettünk az elég komolynak mondható bajnokságban, de a vezetőség már nem tudta tovább támogatni a csapatot, sajnos elfogyott a pénz, így teljesen szétoszlott a csapat, azóta sem talált magára a labdarúgás a településen. Szép három évet tölthettem ennél az egyesületnél is.

– Az ipolyvecei évek után még több helyen is megfordult.

– Előbb visszamentem az akkor az NB I/B-s Balassagyarmathoz, ahol pár meccsen még játszottam Gergely Károly irányítása alatt. Az akkor ugyanitt szereplő Vasasnak rúgtam is egy gólt. Aztán a BSE-nél úgy gondolták, már idősebb vagyok, így abbahagytam a magasabb szintű játékot, a későbbiekben alacsonyabb osztályban fociztam, Szügyben, Őrhalomban játékos-edzőként, Csitárban, aztán megint Szügyben. Akkor már családos apa voltam, így nem a futball volt az első az életemben. Sajnos nem Balassagyarmaton fejeztem be. Azt mondhatom, a BSE, az Ipolyvece, illetve a Vasas volt leginkább meghatározó életem során.

– Mindenképpen megemlítendő, NB I-es korszaka során egy alkalommal a kaput is bevette.

– Bal oldali védőt játszottam, de egy gólt azért rúgtam. A Tatabánya ellen játszottunk, emlékezetes mérkőzés volt. Mészáros Ferenc volt az edzőnk. Én és Zvara József is nagyon gyorsak voltunk. Volt egy technikánk a középkezdésnél, miután azt elvégezték, a két szélen elindultak a gyors játékosok, az egyik oldalt pedig megjátszották a középső emberek. Amelyikünk megkapta a labdát, elvitte, majd megpróbálta bejátszani középre. A gólomnál is így történt. Bekerültünk a védők mögé, Zvara Józsi elment a jobb oldalon, a másik szél is iparkodott fölfelé, balról érkeztem a hosszúra, majd a betett lasztit belőttem. Ezzel egy-nullra vezettünk, majd a végén négy-kettőre nyertünk. Ezt egyébként többször megcsináltuk, amikor tudtuk. Balassagyarmaton már jóval többször voltam eredményes, azokat a találatokat nem számoltam.

– Utólag bármit is másképpen csinálna?

– Hiányérzet igazán nincs bennem. Okoskodás, de ha nem alapítok fiatalon családot, akár másként is alakulhatott volna, vagy ha pont nem abban az időszakban kerülök fel a Vasashoz, amikor az a nagy edzőmizéria volt a klubnál, talán szintén máshogy is folytatódhatott volna az életem. Viszont pályafutásom egy percét sem bánom! A feleségem nagyon sokat segített, rengeteg támogatást kaptam tőle, sokat tűrt mellettem, mert alig voltam otthon, az edzések és a meccsek töltötték ki az időmet. Bundzsák Dezső bácsinak nagyon sokat köszönhetek, ő még az esküvőmön is ott volt, ha ő nincs és nem figyel fel rám, lehet, hogy nem kerülök fel Budapestre.

– Visszatekintve, hogyan látja karrierjét?

– Nagyon sok jó embert ismerhettem meg a futball által. Mindemellett, a sport olyan, főleg, ha pénzre megy, hogy tud magának riválisokat is szerezni. Amikor pedig felkerültem a Vasashoz, meg is tapasztalhattam, ez komolyabb szinten mennyire tapintható. Ahogy arra is rájöhettem, akik Budapesten vagy a főváros környékén születtek, vagy olyan szüleik voltak, sokkal előnyösebb helyzetben voltak, mint mondjuk én, vidéki gyerekként. Huszonegy évesen kerültem fel, nem lehet mondani, hogy öreg voltam. Bár a megyében is jó utánpótláscsapatok voltak, akár Salgótarjánban, Balassagyarmaton vagy Nagybátonyban, más kondíciókkal tudott volna nekivágni az ember a futballéletnek, ha egy nagyobb egyesületben nevelkedik akkoriban. Anno másabb volt a foci, sokkal többen jártak ki a mérkőzésekre, mint most. Sokkalta több lehetősége lehetett egy olyan fiatalnak, aki Budapesten látja meg a napvilágot és egy ottani nagy klubban nevelkedik. Most már kicsit más a helyzet utánpótlásnevelés szempontjából, valamivel könnyebben lehet mozogni, mint annak idején. A mostani fejemmel azt gondolom, másabb lett volna, ha nem vidékiként kerülök fel.

– Visszavonulását követően még az Újpest utánpótlásában dolgozott edzőként.

– 2007-ben felkerült a kisebbik fiam a lila-fehérekhez futballozni. Tudták, hogy én annak idején az NB I-ben fociztam, így elkezdtem segítőként dolgozni az utánpótlásban. Később “B” és első csapatot is kaptam, illetve a klub futsal csapatában még játszottam is.

– Napjainkra milyen kapcsolata maradt a labdarúgással?

– Az utóbbi időben kicsit eltávolodtam a futballtól, a televízióban nézem a jobb meccseket, amik érdekelnek. Úgy alakult az életem, hogy 2013 januárjában adódott egy munkalehetőség, így kiköltöztem Németországba. Azóta is kinn dolgozom, az eredeti szakmámban, villanyszerelőként. Egy darabig még focizgattam a német ötöd-, illetve hatodosztályban, de aztán ez is abbamaradt, mert nem volt rá időm és nem akartam megsérülni.

– Végül miért döntött úgy, hogy nem folytatja szakvezetői munkásságát?

Nem tudom, mennyire van rálátása azokra a dolgokra, amik Magyarországon folynak. Ami szerintem nagy probléma, hogy tehetséges gyerekek vesznek el, mert nincs megfelelő anyagi hátterük, és nem tudják őket támogatni a szülők. Nagyon extra dolgot kell tudnia egy ilyen srácnak, hogy odakerülhessen, de még akkor sem biztos, hogy el tud jutni egy NB I-es vagy másodosztályú klubba, mert nagyon zárt kör veszi körül ezt a közeget. A fiam viszonylag fiatalon odakerült a felnőttcsapathoz, a Ligakupában pályára is lépett, aztán vele is hasonló okok miatt közölték, hogy nem számítanak a játékára. Később azonban azt láttam, sokkal tehetségtelenebb embereket igazolt le az Újpest, akik jóval gyengébb képességűek voltak, mint a fiam. Igazából ez is közrejátszott abban, hogy abbahagyjam az edzősködést. Nem láttam annak értelmét, hogy felnevelünk utánpótlás játékosokat, akiknek aztán minimális esélye lesz arra, hogy eljussanak az NB I-ig. Úton-útfélen azt halljuk, mennyire támogatják az utánpótláskorú játékokat, hogy minél előbb felnőttszinten tudjanak focizni, én viszont ezt nem láttam és nem látom. Ebbe valahol belecsömörlöttem, hiába dolgozik az ember és próbál valamilyen szinten jó játékosokat feljuttatni, egyszerűen esélytelen. Láttam, mennyi jó játékos elveszik azáltal, hogy nincs sanszuk! Emellett anyagi gondok is adódtak Újpesten, emiatt pedig már nem tudtam eltartani a családomat. Ez a bizonytalanság is arra ösztönzött, hogy váltanom kell. Másabb is lett a labdarúgás. Nekem annak idején a mindenem volt a futball. Kilométereket gyalogoltam azért, hogy a BSE-ben tudjak edzeni, most meg a szülők viszik a gyerekeket és a táskájukat is. Nagyon megváltozott ez az egész. Kicsit olyan, mintha nem a gyerekek lennének azért, mert foci van, hanem a foci azért, mert vannak gyerekek.

– Mennyire hiányzik a magyar foci, az ország, a család?

– Maga a magyar futball nem. Az Újpest, a Fradi és a Vasas meccseit megnézem, amikor tudom. Amíg a BSE-ben futballozott a kisebbik fiam, amikor itthon voltam, oda is kimentem. A foci annyira nem is, hanem annak az űzése hiányzik, az a közeg, ami azt körülveszi, hogy haverokkal, barátokkal rúgod a labdát. Ezt a hangulatot csak az tudja, aki már átélte. Teljesen mindegy, milyen szinten csinálta az ember. A lényeg, hogy jól érezze magát abban a közegben, ahol műveli azt, amitől boldog lesz. Ez hiányzik! A feleségem még Magyarországon él, a két fiam kinn Németországban, én amikor tudok, két-három hetente hazajövök vagy a párom jön ki hozzám. Magát az országot nem engedtük el, a szívem mindig magyar marad. A kisebbik még nem fordított hátat a labdarúgásnak, neki is a mindene volt, egészen pici korától. A BSE-s NB I/B-s korszakban kijárt velem az edzésekre, illetve Ipolyvecére is, a futballban nőtt fel. Sajnos számára nagy csalódás volt, hogy kirakták őt Újpestről és az ő élete sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Nekem eddig több boldogabb pillanatom adatott a fociban, mint neki, de remélem, lesz ez még másként is. Jelenleg alacsonyabb osztályban játszik, a barátnője pedig a Bundesliga első osztályban kézilabdázik.

– Perpillanat lát rá bármilyen esélyt, hogy egyszer dolgozzon még a futballban?

– Nem zárom ki, mert sokáig a foci volt az életem, és most sem vagyok még öreg, idén leszek ötvennégy éves. Már azon is gondolkodtam, hogy Németországban elkezdek edzősködni, ez viszont addig nem megoldható, amíg a feleségem otthon él. Teljesen nem engedtem még el a labdarúgást, a szívemben még mindig ott van futball, viszont a mostani körülmények még nem teszik lehetővé, hogy újra benne ténykedjek. Azt nem tudom, pontosan melyik országban, de még szeretnék a focival foglalkozni!

Next Post

A Héhalom is megtörte a csendet

  Győri Zoltán csapata Heréden játszott sikeres edzőmérkőzést. A koronavírus miatti rendkívüli állapotokat követően csütörtökön játszott ismét mérkőzést a megye egyes Héhalom, Győri Zoltán legénysége a Heves megyei első osztályú Herédhez volt hivatalos. A nógrádi csapat végül sikeres gyakorló meccsen esett túl, a remivel lepergő első félidő után a második […]
error: Content is protected !!