,,A kitartó és a következetes munkában hiszek!”

Gabi

Az élményekben gazdag labdarúgó pályafutást jegyző, később edzőnek álló azon túl, hogy napjainkban a Bozsik Egyesületi Programban vállal fontos szerepet, az SBTC 100 Alapítvány munkáját is aktívan segíti tudásával.

Vannak olyan személyek a nógrádi labdarúgás elmúlt időszakában, akik előbb a focipályán játékosként, majd később más szerepkörökben is segítették megyénk futballját. Ebbe a kategóriába sorolható az a Palaticzky Szabolcs is, aki az SBTC-ben eltöltött évei után több más csapatnál is ért el szép eredményeket, mielőtt úgy döntött, az edzői hivatás felé veszi az irányt. A napjainkban a Bozsik Egyesületi Programban betöltött pozíciója mellett az SBTC 100 Alapítvány munkájában is aktívan részt vevő sportembert élményekben gazdag eddigi életútja kapcsán kérdeztük.

– Hogy van, mivel tölti manapság a mindennapokat?

– Nehezen viselem a bezártságot, sajnos nem pattoghat a labda, nagyon hiányzik a foci, de ezzel kapcsolatban valószínűleg minden sportot szerető ember így van – vágott bele Palaticzky Szabolcs.  Legfőképpen a gyermekfutball hiányzik, de természetesen minden labdarúgással kapcsolatos tevékenység. Viszont a járványnak köszönhetően, volt számomra pozitív hatás is, sok idő jutott a családomra, gyermekeimre, ami az elmúlt időszakban nem igazán volt jellemző. Egyébként home office keretén belül dolgozok, ebben a formában végzem a feladataimat, kollégáimmal közösen készítjük elő a következő szezon Bozsik-programjának anyagát. Továbbá itthoni tanulással töltöm el az időmet, ahol az angol labdarúgó szaknyelv tudásomat próbálom meg fejleszteni, és sikerült időt szakítani a szakdolgozatom elkészítésére is. Ez ahhoz volt szükséges, hogy sikeres vizsgát tegyek az UEFA Youth „A” labdarúgó edzőképző tanfolyamon, bár a vírus miatt a képzés is felfüggesztésre került. A mindennapjaim során igyekszem sokat a természetben lenni, kerékpározom, és láteniszezek barátommal, Gulyka Zsoltival.

– Egészen pontosan jelenleg milyen kapcsolata van a labdarúgással hivatalos formában?

– Szerencsés embernek mondhatom magam, mert azt csinálhatom az életben, amit a legjobban szeretek, a hobbim egyben a munkám is.  A Magyar Labdarúgó Szövetségnél a Bozsik Egyesületi Programban dolgozom, mint szakmai vezető. Munkámat a diósgyőri régióban végzem. Ezen kívül az SBTC 100 Alapítványi munkájában is aktívan részt veszek, igyekszem segíteni, hogy az SBTC centenáriumi évében sikerüljön méltóképpen megemlékeznünk az egyesületről. A vírushelyzet miatt sajnos a rendezvényeink csúsznak, de azért már „túl” vagyunk egy színvonalas öregfiúk labdarúgó teremtornán, és több utánpótlás rendezvényen is. Remélem, a közeljövőben hamarosan folytatódhatnak a megtervezett ünnepi megemlékezések és közösen együtt ünnepelhetünk.

– Napjainkban miért érzi kiemelten fontosnak, hogy például a kuratórium vagy az öregfiúk tagjaként még mindig jelen legyen a Stécé életében?

– Erős a kötődésem a klubhoz, itt nőttem fel, itt lettem sportember, sokat köszönhetek az SBTC-nek. Azt gondolom, hogy az SBTC nagy tradícióval rendelkező egyesület, még most is jól cseng a neve bárhol az országban. Fontos a hagyományőrzés az értékek átadása a jövő generációi számára, ebben megvan a felelősségünk, hogy a fiatalabbak is megismerhessék az SBTC múltját. Az öregfiúk csapatával az összejövetelek igaz élményszámba mennek, foci kevés futással, nosztalgia, és végül jöhet a jól megérdemelt harmadik félidő. A labdarúgásban nagyon sok jó embert ismertem meg, a sportkapcsolati lehetőségeimmel és a szervezői munkámmal igyekszem segíteni az SBTC 100 Alapítvány munkáját.

– Rátérve a múltra. Annak idején, hogy ismerkedett meg a focival?

– A nyolcvanas években voltam kisgyermek. Az első emlékem, hogy édesapám, aki mellesleg az Újpesti Dózsában atletizált, nagyon szerette és a mai napig szereti a sportot, hétvégenként rendszeresen kivitt a Dolinkába az SBTC mérkőzéseire. Ebben az időszakban másodosztályú csapata volt az SBTC-nek és az alábbiak játszottak: László, Babcsán, Zimonyi, Juhász, Oláh, Földi stb…. A hétvégi mérkőzésre járásnak megvolt a kialakult rendszere, indulás otthonról, be a Fekete Laciba (fiatalabbak kedvéért: „kocsma”), majd a Dolinkába a mérkőzésre, és a meccs után ugyanígy érintettük az előbb felsorolt állomásokat. Természetesen én mindig söröskorsóba pisztolyból csapolt, igazi habos málnaszörpöt ittam. Maga a focit körülvevő miliő és a közeg, a közösségi élet fogott meg, sokan jártak akkoriban meccsekre. Látva a szurkolókat, a játékosokat, megvolt a motiváció, hogy egyszer én is szeretnék majd hasonló keretek között pályára lépni, az SBTC-ben. A nagy elődöket sajnos nem láthattam focizni, gondolok itt az SBTC 1971-es csapatára (Szőke, Répás, Básti, Szalay), ahol az NB-I-ben harmadik helyezett csapatának a mérkőzéseire 10-15 ezer ember látogatott ki. Fantasztikus lehetett…  A másik nagyon fontos tényező, hogy mi nagyon szerettünk játszani, futballozni magáért a játékért, játékélményért, tettük ezt tereken és iskolaudvarokon, szinte sötétedésig pattogott a labda. Játékokat találtunk ki „bendeleztünk” (levegőben tartva kellett gólt lőni), „románoztunk” (2:2 vagy 3:3-ban játszottunk), „kapufáztunk” stb…, Nekünk csak a labda volt, hál’ istennek, nem volt számítógépünk és különböző technikai eszközeink sem. Ebben az időszakban mindig labdát kértem karácsonyra, mert aki a telepen rendelkezett lasztival, az meg tudta választani, kikkel legyen együtt egy csapatban, a bőrfoci pedig gyorsan elkopott…

– Hogyan tekint vissza labdarúgó pályafutása kezdetére?

– A Rákóczi Iskolában kezdtem tanulmányaimat, ezt követően 1986-ban jelentkeztem a focitoborzóra, amit a Dolinkában tartottak, Horváth Gyula felügyeletével. Több mint kétszáz gyermek volt jelen, akik szerettek volna bekerülni az ötödik évfolyamban induló Petőfis fociosztályba. Ez a próbálkozás sikeres volt, benne voltam a tizennyolc fős kiválasztottban, így felvételt nyertem a Petőfi Iskolába, és az SBTC igazolt játékosa lettem. Osztályfőnökünk, ifj. Szarvas József (Öcsi bácsi), edzőm, Nagy Attila lett, sokat köszönhetek nekik, az ő értékei, emberi tulajdonságaik is hatással voltak rám. Meg kell említenem Czene Gyula bácsit, a Petőfi Iskola akkori igazgatóját, aki a fő mozgatórúgója volt a fociosztályoknak.  Ezekből a „műhelyekből”, fociosztályokból kiemelkedő labdarúgók jöhettek ki. Gondolok itt Novákra, Némethre, Mohácsi, Csatlós Csabára, Ivitzre. Iskolai keretek között, nevelési időben fociztunk, egy héten, hét-nyolc foglalkozásunk is volt. Hét órakor már edzésünk volt a pályán, kilencre kellett bemenni a suliba, ahol a tanórákkal folytattuk a napot, és délután újra a pályán voltunk. Emellett a tanítási szünetekben is mindig pattogott a labda. A technikát megszereztük a grundokon, az edzőknek már „csak” kondicionálni kellett. Meglehetősen jó alapokat kaptunk, hogy NB-s labdarúgó álmaink legyenek. Ebben az időszakban ritkaságba ment, hogy valaki külföldre utazhatott, hát, ez nekünk megadatott. A Petőfi iskolának jó kapcsoltot sikerült kialakítania az olasz Limito Milano egyesületével, így 1986-ban Milánóban jártunk a „Fiatal Európa” elnevezésű négycsapatos kölyöktornán, amit sikerült megnyernie az U10-es korosztályunknak, nekem pedig sikerült elhozni a legjobb játékos címet. Ez a túra nagy mérföldkő volt számomra és komoly lendületet adott a későbbi időszakra. Végigjártam az SBTC szamárlétráját, de egy időszakban szerepeltem a Síküveggyár, illetve az SVT-Wamslernek ifjúsági csapataiban is. A Nógrád megye serdülő és ifjúsági válogatottal kétszer is sikerült ezüstérmet szereznünk az országos megye válogatottak tornáján. Fontos elmondani, hogy nemcsak fociztunk, hanem atlétikai versenyekre, mezei futóversenyekre, úszóversenyekre is mentünk. A labdarúgók pedig olyanok voltak, hogy mindenhol jó teljesítményt tudtak nyújtani. Sok sportágban kipróbálhattam magam, de ezt gyermekkorban különösen fontosnak tartom, kóstoljon bele minél több dologba az a gyermek,  és próbálja ki magát milyen lehetőségei, képességei vannak a különféle sportok területén.

– Később aztán megkezdődött felnőtt pályafutása.

– ’93-ban léptem át az SBTC NB-III-as felnőtt csapat ajtajának küszöbén, B. Kovács Zoltán trenírozta akkoriban csapatot. Mikor először bementem az öltözőbe tizenhét évesen, „csókolomot” köszöntem a játékosoknak, megvolt a tisztelet irányukba, majd a későbbiekben, mikor már látták, hogy barátságban vagyok a labdával, mondták –„kicsi, most már tegezhetsz bennünket”-.  Az öltözőben megvoltak az íratlan szabályok, a fiatalok hozták-vitték a labdákat, ha kellett, cipőt tisztítottak, más kialakult értékrend volt ezen időszakban, mint jelenleg.  A klubnak játékosigazolásra nem nagyon volt lehetősége, mert az előtte lévő szezonban az SBTC-Salglass csapata kiesett az NB-II-ből, és így a helyi fiatalok kerültek előtérbe. Rögtön sikerült bajnokságot nyernünk, huszonhét mérkőzésen léphettem pályára a fiatal korom ellenére, aminek nagyon örültem, hiszen akkoriban a Sági, Gyetvai, Oláh, Novák, Németh, Rósa kiváló játékosokkal sikerült egy csapatban játszani. Még ebben az évben pályára léphettem a magyar amatőr utánpótlás válogatottban is, ahol egy Olaszországi nemzetközi tornán háromszor is szerepeltem. Felejthetetlen érzés volt, a Himnuszt hallgatni. A bajnokság megnyerése után kölcsönjátékosként szerepeltem az NB III-as Pásztó SE-nél. Visszatérésem után egészen ’99-ig az SBTC-ben játszottam. Voltak újabb meghatározó élmények, például a Magyar Kupában a négy közé kerültünk, furcsa mód Újpesten kellett játszanunk, ahol egészen a 79. percig döntetlenre álltunk, de végül kettő-nullára kikaptunk. Jó érzés visszagondolni, hogy a kilátogató háromezer újpesti drukker vastapssal jutalmazta a csapatunkat. ’98-ban az NB I-be kerüléshez is közel álltunk, kár, hogy a feljutás kérdése a „zöld asztalnál” dőlt el.  Nagy élmény lett volna pályára lépni Salgótarjánban NB I-ben, bizonyára a tömegek visszatértek volna a lelátókra, de hát nincs mit tenni, ez sajnos nem valósult meg.

– Hamarosan elhagyta máig szeretett klubját.

– A klubhoz való kötődésem nagyon erős, de ’99-ben az akkori vezetés visszaléptette az NB-II-től a csapatot az NB-III-ba, hosszasan kérleltük a vezetőséget, hogy ugyanolyan vagy kevesebb anyagi kondíciókkal is vállaljuk a másodosztályú szereplést, de kérésünk nem találtatott meghallgatásra. Szeretném megjegyezni, hogy Kopka Laci bácsi számomra a mai napig a legjobb sportvezető, az ő emberi nagysága megkérdőjelezhetetlen számomra, nem rajta múlott. Ekkorra már többen eligazoltak a csapatból, mivel én még csak huszonhárom éves voltam, szerettem volna minél magasabb osztályban futballozni. Jött egy lehetőség az NB I/B-s Kecskeméttől és oda is igazoltam, többek között játszhattam Váczi Zolival, Vancsa Mikivel és Török Lacival is. A későbbiekben megfordultam az NB II-es Kiskunhalas csapatánál is.  Szeretném itt megemlíteni, hogy az SBTC-ben több edző keze alatt is megfordultam, mint például Kmetty Józsi bácsi, Patkó Józsi bácsi, Szojka Feri bácsi, B. Kovács Zoltán, akik nemcsak jó szakemberek, de kiváló emberek is voltak.

– Az imént említett alföldi kaland után visszatért Nógrádba.

– Ekkor jött a pályafutásom második meghatározó időszaka. Balassagyarmaton Kis Károly lett az edző, újra elkezdett épülni egy jó közösség, jó játékosokkal, több volt salgótarjáni csapattársammal is odaigazoltunk. A csapat keretét az alábbiak alkották, hogy csak néhányat nevet említsek: Szabó I Csaba, Kecskés Attila, Baranyi Miki, Forgó Peti, Csatlós Csaba, Ivitz Zoli, Mohácsi Laci, Komár Gabi, Jele-testvérek, és még sorolhatnám hosszasan a jó labdarúgók neveit. Gyakorlatilag, egy újabb nógrádi társulat jött össze, jó szellemiségű emberekkel. Szép éveket töltöttünk együtt. Kis Károly után, Gergely Károly vette át a csapat irányítását, aki felkészült szakember volt, és nagy hatással volt rám. Egy komoly térdsérülésből tértem vissza, sok mindent köszönhettem neki. Itt is tudtunk sikereket elérni, középcsapat voltunk az NB I/B-ben, de több jó hangulatú és emlékezetes kupa- és bajnoki mérkőzést játszottunk. Több nagyobb csapat is megfordult a Nagyligeti Sporttelepen, ahol többször többezer ember is biztatott bennünket, itt járt a Honvéd, Vasas, Pécs, Sopron, Nyíregyháza csapati. Annyira erős volt a csapatszellem, hogy a balassagyarmati időszak utolsó fél évében mindenféle anyagi támogatás nélkül játszottunk.

– Ezt követően elérkezett labdarúgó pályafutása utolsó szakaszához.

– Egy-két évet még játszottam az NB III-ban a Nógrád Volán Baglyasaljánál, Magyargécben, aztán jött az SBTC-Öblös, majd leigazoltam Pétervásárára, de utóbbinál már nem tudtam játszani a kiújuló térdsérülésem miatt. Ezt követően a Karancskeszi csapatánál vállaltam edzői munkát, és néha-néha még beszálltam játszani.

– Végül is miért döntött úgy, hogy edző szeretne lenni?

– Huszonhét-huszonnyolc éves lehettem, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy ugyan mi lesz velem az aktív labdarúgó pályafutás után. Arra az elhatározásra jutottam, hogy szeretnék a sportág mellett maradni, mert szinte a fél életemet a pályán töltöttem el, és a pályán megszerzett tapasztalatból szeretnék átadni valamit a gyerekeknek. Kicsit későn, de bele is vágtam az edzősködéssel kapcsolatos első lépésekbe. 2004-ben jelentkeztem az Egri Főiskolára, 2008-ban pedig elvégeztem a testnevelői tanári szakot és megszereztem a diplomámat. Időközben 2006-ban lehetőséget kaptam a Salgótarjáni Sportiskolától és elkezdhettem hat-hétéves gyerekekkel foglalkozni. Ezzel párhuzamosan edzősködtem az Öblösnél, a Nógrádi Sasoknál. A Karancskeszi megyei másodosztályú felnőttnél csapatánál belekóstoltam a felnőtt amatőr labdarúgásba is. Ezt követően az SBTC U19-es és U21-es csapatának voltam az edzője, ahol nagyon sikeres és emlékezetes időszakot tölthettem el. Többek között a Felcsút csapatával játszhattunk osztályozó mérkőzést az NB-I-es feljutásért, sajnos egy góllal lemaradtunk. Aztán a Somos SE felnőttnél vállaltam munkát, ahol megnyertük a megyei első osztályú bajnokságot és a Megyei Szuperkupát. A későbbiekben Balassagyarmaton voltam szakmai vezető az utánpótlásban. Ezen időszak a tapasztalatszerzésről szólt és egyben nagyon jó tanulási folyamat, ahol megismerhettem a korosztályok életkori sajátosságait, jellegzetességeit. Természetesen elkezdtem szakmailag is képezni magam, tanulmányaimat 2009-ben az MLSZ “D” képesítéssel kezdtem el, ha pedig minden jól megy, idén megszerezhetem a lehető legmagasabb képesítést az utánpótlásban.

– Mi a hitvallása munkásságában?

– Számomra a legfontosabb, hogy megszerettessem a játékot a gyerekekkel, sikerüljön azt elérnem, hogy az a fiatalember, akit én edzek, az egész életében sportoljon és focizzon. A nevelő munka és a személyes példamutatása is lényeges része a munkámnak. Sok gyermek volt a kezeim között, akik jó labdarúgók és emberek lettek, jól hatott a személyiségükre mindaz, amit át tudtam adni számukra, és a későbbiekben megtalálták a helyüket a világban. A kitartó és a következetes munkában hiszek! A szorgalom és szenvedély sokszor többet ér a tehetségnél!

– Miben legyen még “jó” egy edző?

– Elsősorban elhivatottság és megszállottság szükséges, tisztában kell lennie egy edzőnek az alapvető életkori sajátosságokkal, tudni kell mit, mikor, hogyan tanítsunk, technika, taktika, mentális és fizikális fejlesztés. Türelmesnek és emberinek kell lenni, hagyni kell a tehetséget kibontakozni, és őket nap mint nap kihívások elé kell állítani. Kerülni a szélsőségeket mindig az aranyközépúton haladni.

– Tervei között szerepel még, hogy egyszer újra felnőttcsapatot irányítson?

– Soha ne mondd, hogy soha, de elsősorban utánpótlásnevelő edzőnek tartom magamat, szeretek tanítani és látni a gyerekeken a folyamatos fejlődést. A felnőtteknél az eredményesség számít, a gyerekfutballban pedig a megfelelő korosztályos képzés és a nevelő munka. A felnőtteknél is jól éreztem magam. Valamennyi játékost partnerként és emberként kezeltem, mindenkivel meg tudtam találni az alaphangot és a kölcsönös tiszteletet.

– Ön szerint mekkora szerep hárulhat a mai magyar fociban az edzőkre és miért van nehéz dolguk?

– Természetesen a legnagyobb felelősség ránk, edzőkre hárul, azokra, akik nap mint nap a gyermekekkel foglalkoznak, de nem szabad abba a hibába esnünk, hogy csak mindig az edzőket vonjuk felelősségre. Felelősség hárul a társadalomra, a családokra, szülőkre, a klubokra, a sportvezetőkre, a sajtóra, médiára, az iskolai testnevelés színvonalára, és magára a játékosra is. Tudjuk, hogy minden téren vannak javítandó dolgok. A gyerekek szabadidős labdás tevékenysége szinte eltűnt. Hiányzik a focival eltöltött idő, amit nevezzünk önképzésnek. Ezért kiemelten fontos szerep hárul az edzőkre, hogy megszerettessék a labdarúgást és élményközpontú foglalkozásokat tartsanak. A sportágak elszívó hatása és a digitális technikai eszközök megjelenése sem kedvez annak, hogy sokan sportoljanak.

– A felsorolt tényezőkön kívül még milyen nehezítő körülményekkel kell még szembenézniük a fiataloknak?

– Még mindig vannak olyan helyek, ahol a szegény gyerekek, nem tudnak bekapcsolódni az egyesületi vérkeringésbe. Azt gondolom, sokkal jobban kellene fókuszálni rájuk. Most már minden lehetőség adott, kisbusz áll rendelkezésre, össze lehetne szedni a gyerekeket és beutaztatni őket az adott klub edzéseire. Az iskolai túlterheltség sem kedvez a mai gyerekek sportolásának, kevés szabadidővel rendelkeznek. A technikai eszközök elszívó hatása is érződik a gyerekeknél.

– Mit gondol, mi az a jellegzetes berögződés, amin mindenképpen változtatna a magyar futballban?

– El kellene fogadni, hogy az utánpótlásnevelés ne az eredmények hajszolásáról szóljon. A korai eredménykényszer miatt, sok gyermek eltávolodik a labdarúgástól a szülői vagy edzői nyomás hatásának köszönhetően. A gyerekek futballozni, játszani akarnak, magáért az élményekért! A külső nyomás viszont azt mondja: nyerni kell! Ez szerintem hibás felfogás. Elfordulunk a gyermekek szükségleteitől, ami azt jelenti, hogy kielégítsük számukra a mozgás igényét, vagy csak a játék élményének lehetőségét. Ehelyett mi a felnőttek értékeit helyezzük előtérbe, hogy győzni kell. Ez a kettő soha nem lesz egyensúlyban! A lemorzsolódás nagy, nemcsak a labdarúgásban, hanem más sportágakban is. A leglényegesebb elem, hogy keressük az egyéniségeket, karaktereket, és hagyjuk őket kibontakozni. Sajnos amíg ebben nem lépünk előre, komoly fejlődésre nem lehet számítani.

– Az eddig érintett témák kapcsán fontos szerep hárulhat az egyesületek vezetőire is?

– Sok múlik az amatőr klubokon és azok vezetőin. Többször feltettem az alábbi kérdést az adott kluboknak, hogy mi a klubfilozófiájuk, stratégiai céljuk, hosszú távú koncepciójuk, mit szeretnének elérni, és milyen úton haladnak? Nem minden esetben tudták megválaszolni, de többnyire csak a felnőtt futballcsapat életben tartása a legfőbb cél. Véleményem szerint az adott klubnak a közösségi élet és a kötődés kialakításán kell gondolkodnia, ehhez minden korosztályt meg kell szólítania. Ennek kiváló eszköze a labdarúgás és a közösségi rendezvények szervezése. Klubot szükséges építeni. Tudom, hogy az utánpótlásnevelés hosszú és fáradtságot igénylő tevékenység, de kifizetődő.  Azon kluboknál, ahol nem foglalkoznak az utánpótlásneveléssel, szépen lassan el fog halni a foci! Ezt ki merem jelenteni. Aki ezt felismeri, és tesz ellene, elkerülheti ezt a folyamatot. Az intézményekben vannak a gyermekek, foglalkoztatni kell őket, persze ehhez elhivatott edzőkre van szükség, akik élményközpontú foglalkozásokat tudnak tartani.  A fő hangsúly a társadalmi összefogáson van, amelyben szerepe van a településen élő vezetőknek, klubvezetőnek, az edzőnek, az iskolának a családnak és a gyereknek egyaránt. Sajnos én is tapasztalom, hogy egyre kevesebben vannak gyerekek, akik sportolni szeretnének, ehhez más pedagógiai és képzésbeli módszerekre van szükség, amelyben a kreatív edző jelenléte elengedhetetlen. Szerencsére vannak azért pozitív követendő példák is, itt említeném meg a diósjenői vagy mohorai kezdeményezést, ahol az infrastrukturális fejlesztések mellett közösséget is teremtettek, ha pedig minden megyei egyesület elérné az említett klubok szintjét, elmondhatnánk, hatalmasat léptünk előre.

– Ez a gondolatmenet szerintem jó mostani beszélgetésünk zárásának, annyit azonban elárulhatunk az olvasóknak, hamarosan folytatjuk, a közeljövőben ugyanis több témakör kapcsán próbáljuk majd meg boncolgatni a Bozsik-programot. Hasonlóan tartalmas formában.

– Így van, hamarosan folytatjuk! Köszönöm a Nógrádifutballnak az érdeklődést.

Next Post

Több új játékos érkezése is biztossá vált Karancslapujtő

Romhányi Tamás csapata kellőképpen meg szeretne erősödni a nyár során. A közelmúltban már hírt adtunk róla, hogy Sipkó Sándor posztját Romhányi Tamás vette át a megye egyes Karancslapujtő KSE élén. Időközben aztán az is kiderült, bár a nyári átigazolási időszak még meg sem kezdődött, több játékossal már szóbeli megállapodást kötött […]
error: Content is protected !!