,,A mai napig nagy szívem van”

Az ötvenhat éve lankadatlanul a futballban ténykedő, előbb kapusként, majd edzőként sikereket elérő Koncsik László még mindig kellő lelkesedéssel bírja a strapát.

A nógrádi labdarúgásnak is megvannak az öreg motorosai. Mint például Koncsik László, aki immáron ötvenhat éve van jelen régiónk focijában. A hatvannyolc esztendős sportember előbb kapusként segítette csapatait, majd egy ideje már edzőként szolgálja a futballt. Életútja kapcsán kérdeztük a jelenleg a keleti megye háromban szereplő Kazárt irányító rutinos szakvezetőt.

– Annak idején hogyan ismerkedett meg a labdarúgással?

– Kisterenyei gyerekként, tizenkét éves koromban, serdülőjátékosként, mint csatár – mondta Koncsik László. A későbbiekben, az ifjúsági csapatban lettem kapus, ahol jó teljesítményt nyújtottam, illetve annyira megtetszett, hogy ott ragadtam, és azon voltam, hogy ki tudjam bontakoztatni tehetségemet.

– Milyen körülmények között került a gólvonal elé?

– Nem volt megbízható hálóőrünk az ifiben, aki általában beállt a kapuba, szó szerint kizavartuk onnan, mert mindig sok gólt kapott. Ezután én voltam az, aki elvállalta ezt a szerepkört, a produkcióm pedig olyannyira nagy sikert aratott, hogy bármennyire is kis növésű srác voltam, bravúrokat tudtam bemutatni és jól teljesíteni.

– Milyen emlékekkel tekint vissza labdarúgó karrierjére?

– Petre Pali bácsi irányításával a lakóhelyemen kezdtem. Aztán a többéves munka és a szorgalom meghozta a gyümölcsét, az NB II-ig jutottunk, Csernák László vezetésével. Később Recsken is megfordultam. ’75-ben kerültem oda, és több éven át fociztam. Azonnal megnyertük a megyei bajnokságot, utána pedig felkerültünk az NB III-ba. Nagyszerű labdarúgókkal lehettem egy csapatban és rendkívül sikeres esztendők voltak! ’81-ben újabb mérföldkőhöz értem, a Salgótarjáni Síküveggyárhoz igazoltam. Ekkor a területi bajnokságban, Kiss László vezetőedző irányításával megnyertük a szezont és felkerültünk a harmadosztályba. Hat év alatt kétszer harmadikok lettünk, egyszer pedig aranyérmet szereztünk. A kisterenyei szív mindig megvolt az életemben, amikor onnan hívtak, mindig visszatértem. Idővel már edzői feladatokkal kacérkodtam, mert műtéteim után nem tudtam vállalni a komolyabb edzésmunkát. Volt egy kifejezetten komoly sérülésem, a Bercel elleni meccsünkön külső- és belső-bokaszalag szakadást, egyben szárkapocscsonttörést szenvedtem. Azt vallottam, az egészség a legfontosabb a munka mellett. Bár az orvosok azt mondták, nem sok jót jósolnak, örüljek, ha még járni rendesen fogok tudni. Az erős akaratom viszont megmutatkozott. Később azért még megpróbáltam belevágni a játékba Hasznosan, ahol hosszas beszélgetések után kértek meg rá, hogy szakmai tudásom mellett, szükség esetén a kapuban is segítsek. Igen mondtam, Miricz Tibor elnök hívására. Játékos-edzőként szerepeltem, ami olyan jól sikerült, hogy egy nagyon komoly őszt követően meg tudtuk nyerni a bajnokságot 1995-ben, így az NB III-ba jutottunk. Olyan csapatokat tudtunk megelőzni, mint a Salgó Öblös, a Bercel, az SKSE vagy a Karancslapujtő.

– Tehát pályafutása végén már játékos-edzőként segítette csapatait, mígnem ezt követően már csak a kispadról irányította aktuális legénységét.

– Igen, bár voltak még játékos megvillanások, de csak kisegítő szerepben. Elsősorban az edzőség foglalkoztatott, hogy csodálatos pályafutásom után átadjam szakmai tudásomat a fiataloknak, egyben sikerre neveljem őket. Hasznos előtt még Kisterenyén ténykedtem játékos-edzőként. Az akkori elnök, Puskár Ferenc kérésére vállaltam ezt a feladatot. Időközben már tanfolyamra is beiratkoztam, 1991-ben elvégeztem a segédedzői tanfolyamat. Mindig szerettem volna továbbképezni magamat, ezért hamarosan megszereztem a labdarúgó oktatói, az MLSZ “D” licencet is, később pedig az UEFA “B”-t, ami már egy komolyabb szakmai képzést adott nekem. Majd következett a Jobbágyi, ami igaz, hogy édesanyám betegsége végett rövid volt, nagyon szuper társaságba kerültem, amely a vezetőkkel is megfelelően volt összehangolva. Megkaptam minden szakmai hátteret, végül pedig a tizenegyedik helyről feljőve, az ötödik pozícióban zártunk. Ott indult be igazán a jobbágyi labdarúgás, hamarosan régi barátom, Balga Dodi vette át a csapat irányítását, aki még tovább vitte az általam elkezdett munkát, meg is nyerték a bajnokságot. A Hasznos után jött egy kisebb nagybátonyi kitérő, ahol viszont nem kaptam megfelelő támaszt. Ezt követően megint Kisterenye következett, ahol egy fiatal társasággal ezüstérmet szereztünk a megye egyben. Remek gárda volt, amely megmutatta, hogy lehet és kell számolni a fiatalokkal is. Aztán Molnár Béla barátom kérésére Kazáron dolgoztam. Itt ugyan egy darabig komoly gondokkal küszködött az egyesület, 2004-ben bajnokok lettünk és feljutottunk a megyei első osztályba. Ezt követően Nógrádmegyeren és Vizsláson is ténykedtem. Jelenleg a Mátranovák-Mátraterenye Bozsik-programjában vagyok felkészítő edző, ez mellett a Kazár felnőttcsapatát irányítom.

– Meglátása szerint az elmúlt évtizedekben mennyit változott megyénk focija?

– Nagyon sokat! Színvonalban és játéktudásban is. Abban látom a hibát, hogy a mai körülmények, gazdasági viszonyok nem teszik lehetővé, hogy egy, bármennyire is felkészült edző rendszeres szakmai munkát tudjon végezni, mivel a játékosoknak nincsen bázis munkahelyük. Annak idején ilyen volt a Síkhelyüveggyár, az Öblös Üveggyár, a Tűzhelygyár vagy a Kohászati Üzemek, ahol a futballistáknak biztosítva volt a munkahely, ezáltal a foglalkozások való látogatottság. Sajnos ma már nem tudunk követelni a játékosoktól, mivel hajnali négykor kelnek, ötkor elindulnak a melóba, aztán csak este érnek haza. Aki szeret focizni, kimegy kicsit lötyögni, de komoly edzésmunkára őt sem lehet fogni, mert másnap megint korán kel. Így nagyon nehéz eredményeket elvárni! De amíg vannak elhivatott edzők, akik még próbálkoznak, és van hitük, átadni az arra vevő játékosaiknak a tudásukat, addig talán még lehet valamit alkotni. Egy jó közösséget, ami akár eredményességet is szülhet.

– A gyerekekkel vagy a felnőttek szeret jobban foglalkozni?

– A mai napig nagy szívem van, hála istennek, még mindig bírom a munkát! Remélem, ez még jó pár évig így lesz. Ezt a szakmát másképpen nem lehet csinálni, csak elhivatottsággal és szeretettel! Ez pedig mindkét típusra igaz! Egy biztos, a fiatalok hálásak, szeretnek. Ha valaki jó irányba tereli őket, hosszabb ideig is szolgálhatják a labdarúgást. Ott az egyik legnagyobb probléma, hogy nagyon sok esetben nem adják meg a szülők a megfelelő támogatást a gyermekeiknek. Mindent a felkészítő edzőtől várnak el. Szintén gond, hogy a Bozsik-program nem iskolaidőben történik, ott rendszeresen edzést lehetne tartani, mert egy-két foglalkozás nekik kevés. Azáltal nem lesz belőlük futballista, hogy zsámolyt ugranak vagy kislabdát dobálnak. A felnőttekkel való feladatokat is imádom, főleg azokkal, akik vevők rá. Vannak mellébeszélő játékosok is. Egyszer ez a bajuk, egyszer az, hirtelen kitalálják, ezért meg azért nem tudnak jelen lenni… Nekem viszont már nem lehet jönni ezekkel a mesékkel! Ők már nem akarnak ennyi munkát belefektetni ebbe a sportba, főleg az idősebbek, hogy eredményesen tudjanak szerepelni. Tisztelet a kivételnek! Ilyenkor pedig másban keresik a hibát, a játékvezetőben, csapattársban. Nem azon gondolkodik el magában, miért nem ment a játék, hanem azon van, hogy bűnbakot találjon. Ezeket a dolgokat kordában kell tartani, mert nem vagyunk egyformák, valaki jobban megsértődik, míg más elfogadja, megérti a kritikát.

– Hogyan éli meg ezt a szokatlan időszakot?

– Nagyon őszinte leszek! Egyáltalán nem tudom elviselni ezt a bezártságot. Megértem a helyzetet, nem gyerekjáték, nem lehet vele viccelődni. Mint vezetőedző, nagyon féltem a játékosaimat! Ha lehetne, én most is tartanék edzést, de vannak törvények, amiket egy komoly vírus miatt be kell tartani. Az egészség mindennél többet ér! Remélem, minél előbb bekövetkezik, hogy tudjuk majd folytatni a sportot. Én egy normális időszakban napi szinten dolgozok. Ami még inkább rossz, hogy január közepétől kezdve becsületesen felkészült a csapat. 99,9 százalékban biztos vagyok benne, hogy a megyei harmadosztályban máshol nincsenek ilyen hozzáállású labdarúgók! Sajnos azonban most be vagyunk zárva. Én ráadásul, a koromnál fogva, időhöz vagyok kötve, hogy mikor mehetek be az üzletbe. Mindig nevetek egy jót, amikor igazolványt kérnek tőlem, hogy mutassam meg, elmúltam-e hatvanöt éves. Ez jóleső érzés, mert fiatalabbnak néznek. Remélem, hamarosan újra kimehetünk a friss levegőre és együtt lehetünk! Nagyon hiányoznak a fiúk, gondolom, nekik is a munka. Várom ennek az egésznek a végét, a hozzám hasonló sportembereknek pedig azt kívánom, legyen türelmünk! Mi vagyunk azok, akik akkor érzik jól magukat, ha pattog a labda.

– Végezetül, melyik az az élmény, ami leginkább megragadt önben tekintélyes pályafutása során?

– Igaz, hogy fájó, de a legjobban egy hasznosi történet maradt meg bennem az NB III-ból. Elkövettem egy nagyon nagy hibát, amit máig többször felelevenítettünk edzőkollégáimmal. Egy leshelyzetet beintett a partjelző, de a játékvezető felülbírálta. Én nem néztem a sípmesterre, hanem vissza akartam rúgni a társamnak a labdát, az ellenfél pedig rácsapott és berúgta az üres kapuba. Ezzel egy-nullra kaptunk ki Karcagon. A hiba ellenére, akkori osztályzatok szerint kilences értékelést kaptam a teljesítményemre. Még megemlíteném, egy bajnokságban hét büntetőből, hetet kivédtem, az utolsót másodjára tudták berúgni, mert a bíró visszafújta a tizenegyest. Rengeteg olyan játékossal találkoztam, akikre a mai napig büszke vagyok. Százötven NB-s bajnoki találkozó mellett, megyei kupa és bajnoki mérkőzéseket beleszámolva, ötszázötven alkalommal léptem pályára. Meg szeretném köszönni a Nógrádifutballnak, hogy gondoltak rám! Azt kívánom, legyenek olyan sikeresek, amilyen én voltam a pályafutásom alatt!

error: Content is protected !!