,,Végig velem volt és bennem élt a futball szeretete”

Gabi

A tartalmas pályafutást maga mögött tudó, jó ideje a megye kettes Mihálygergét erősítő Zsély László szerint mentalitásának köszönheti, hogy példaértékű módon még ötvenhárom évesen is elnyűhetetlenül rúgja a bőrt.

A nógrádi focinak vannak olyan nagy öregjei, akik ugyan már jó pár évtizedet lehúztak a futballban, napjainkban is elnyűhetetlenül rúgják a bőrt, ezzel alázatból példát mutatva a fiatalabb generációknak. Ilyen sportembernek nevezhetjük azt az élményekben gazdag pályafutást maga mögött tudó Zsély Lászlót is, aki még ötvenhárom esztendősen is aktív, jelenleg a megye kettes Mihálygerge SE-t segíti tudásával. A kalapemelést érdemlő módon még mindig kellő motiváltsággal rendelkező rutinos labdarúgóval tartalmas életútja kapcsán beszélgettünk.

– Annak idején hogyan ismerkedett meg a focival?

– Önszántamból jelentkeztem az SBTC-hez, Boldvai Laci bácsi volt az első edzőm tízéves koromban – mondta Zsély László. A bizonyítási vágyam aztán nagyon sokáig kitartott. Végigjártam a Stécénél utánpótlás szinten a szamárlétrát. Az előkészítő csoporttól a serdülőn át, az ifi korosztály végéig Horváth Gyula keze alatt játszottam. Ez a korszak rögtön döntő volt a későbbi életem szempontjából. Elhivatottak lettünk, az ekkor megszerzett tapasztalatok döntően befolyásolták a további hozzáállásunkat a labdarúgáshoz. Sok jó csapattársam volt, olyanok is, akik aztán magasabb szintre is eljutottak. Sokukkal még mindig jó kapcsolatot ápolok. Többen az edzői pályára is léptek, így a sport mellett maradtak.

– A felnőttcsapatban végül nem lépett pályára, hamarosan pedig a Síküveggyárhoz igazolt.

– Fiatal voltam, szerintem még nem álltam készen az NB II-es csapatra. Komoly céljai voltak a klubnak, így a Síküveggyárhoz kerültem. Ott nagyon szép éveket töltöttem el az NB III-ban. Ekkor rögtön megéreztem, mi a különbség az utánpótlás és a felnőtt foci, illetve gondolkodás között. Ezt követően a szintén harmadosztályú Balassagyarmathoz mentem, ahol a katonai szolgálatomat töltöttem. Aztán visszakerültem a Síküveggyárhoz, ahol nagyjából kilenc évet töltöttem. Időközben az NB II-es feljutás is sikerült egy összetartó társasággal és remek edzővel, Szalay Miklóssal. Ő volt az, aki nagyon sok jó tanáccsal látott el, amelyeket a későbbiekben tudtam kamatoztatni pályafutásom során. Nagyon szép időszak volt, ami körbeölelte a fiatalságomat. Azért is fűznek kellemes emlékek ehhez a korszakhoz, mert nagyon jó társaság jött össze, remek emberekkel, akikre máig jó emlékkel gondolok vissza. A szurkolókról is csak jókat mondhatok, mindig bátorítottak, segítettek minket. Nekem nagyon szimpatikus volt az a közeg, a szívemhez nőtt. Kár érte, hogy már a pálya sincs meg. Azt gondolom, Zagyvapálfalva többet érdemelne. Sajnálom az ottani fiatalokat és nézőket.

– Mi történt ezután?

– Volt egy párhónapos németországi kitérőm, majd mire hazaértem, megszűnt az üveggyár. Közben egy fúzió lévén létrejött az SBTC-Salgglas. Elég nagy volt az átalakulás, ezért Horváth Gyula invitálására elmentem az NB III-as SKSE-be. Komoly befolyással rendelkezett a klubnál, az ő személye döntött mindenben. Ez meghatározta a csapat szereplését, hiszen ismert játékosokat tudott igazolni. Fél évet voltam az egyesületnél. Sajnos nem sikerült a bennmaradás, de szerintem ez egy folyamat része, az őszi szezon eredménye volt. Akkoriban kifejezetten erős volt az NB III, tavasszal nagyon kellett kapaszkodni, ennek érdekében mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.

– Később aztán a szintén harmadosztályú Szécsény következett.

– Igen, az SKSE csapatából Szécsénybe igazoltam, egy több csapatból teljesen újjáalakuló társasághoz. Voltunk páran az egykori Síküveggyárból és az SKSE-ből is. Sisa Tibor szedte össze a gárdát. Stabil csapatot csinált, ami aztán négy évig volt az NB III-ban. Én ebben az időben végig kitartottam a klub mellett. Jól is éreztem magamat, nagy szeretet övezett bennünket a szurkolók és a szponzorok részéről is.

– Az NB III megmaradt, de már Pásztón, majd Jobbágyira ment.

– Hasznoson játszottunk, mert akkoriban is felújították a pásztói pályát. Többen jártunk Salgótarjánból, illetve Hatvanból is voltak játékostársaim. Az is egy eredménycentrikus brigád volt. Aztán szinte az egész társaság átment Jobbágyiba, ott folytattuk a labdarúgást. Szinte a korábbi játékoskerettel váltottunk, csupán egy-két újabb játékossal kiegészülve. Meg is nyertük a bajnokságot, az is egy remek csapat volt. Ez annak volt köszönhető, hogy olyan edzővel dolgozhattunk, mint például Balga Dodi, aki emberileg és szakmailag is összekapta az együttest. A csapat kemény munkája végül egy aranyéremhez vezetett, ugyan nagy harcban voltunk az Ipolyvecével az első helyért, a szezon végén végül mi győztünk. Szerintem megérdemelten, ugyanis kiegyensúlyozottabban játszottunk.

– Ezután sem lankadt a labdarúgás iránti szeretete és megyei csapatokban folytatta, a Mihálygergét immáron kilenc éve segíti.

– Nógrádmegyer, Karancslapujtő, Karancsberény, illetve Mátraterenye után csatlakoztam Mihálygerge csapatához. A saját szintjén nagy vargabetűket tett meg a csapat. Sorozatban háromszor megnyertük a megye kettes bajnokságot. Ezután egy törés történt, mert nem lépett feljebb a klub. Onnantól kezdve szétszéledtek a játékosok, pedig jó képességű társaság verődött össze. A megszűnés határán volt az egyesület, majd elindultunk a megye háromban. Volt egyfajta összefogás a szurkolók és a csapat részéről is, egyben igény is a focira, mind a mai napig. Nyilván falusi keretek között. Tudni kell, mik lehetnek a céljaink és miben lehet előrelépni.

– Ön szerint jelenleg milyen terveket dédelgethet a klub?

– Szerintem évről-évre erősödik a társaság. Most már eljutottunk oda, hogy a csapatnak edzője is van. Egy padlón lévő együttesnél ez igen komoly dolog. Nehéz, ha egy klub szponzor nélkül próbál eredményt elérni. Úgy látom, most pozitív irányba mozdultunk el szakmai, valamint erkölcsi téren is. Elsősorban a ráfordított energiára és társadalmi segítségre gondolok. Bízom benne, hogy a mai kornak megfelelő egyesületként tudunk majd funkcionálni. Célunk, hogy egy jó közösséget építsünk, amelyet a labdarúgás közös szeretete mozgat! A megye háromban az volt a cél, hogy legyen egy csapat és ne szakadjon meg a folyamat. Tisztázni kellett a koncepciót. Dzsembori jellegű labdarúgással semmilyen szinten nem lehet eredményt elvárni és követelni. Hiszen nem beszélhetünk egyéni- vagy csapattaktikáról, fegyelemről és célokról. Ezekről a tényezőkről megye kettőben is beszélni kell, bármennyire is amatőr szint, figyelembe kell venni a foci támpontjait. Ennek megfelelően kell játszania egy csapatnak, ha jó hangulatú keretek között szeretne eredményeket elérni. Remélem, ez nálunk tovább folytatódik, de ez egy hosszú folyamat. Úgy vélem, vannak kiaknázatlan lehetőségek. Fontos, hogy van ifjúsági csapatunk, a fiataloknak pedig idővel bele kell csatlakozniuk a felnőttkeretbe.

– A bajnoki mezőnyük viszont rohamosan fogy, a hallomások alapján, a következő szezonban már az is pozitív fordulatnak számítana, ha legalább nyolc résztvevője lenne majd a küzdelemsorozatnak. Ön szerint miért?

– Tény, hogy  sajnos sok gyerek elfordul a focitól, ezt a helyzetet tudni kell kezelni. Én szerencsésebbnek tartanám, ha úgynevezett második számú csapatok lennének, mondjuk Mihálygerge “egy” és “kettő”, mintegy külföldi mintát követve. Ennek lényege lehetne az is, hogy minél többen sportoljanak amatőr szinten is. Van bizonyos erkölcsi példa, íratlan szabály, amelyet az idősebbek át tudnak adni a fiataloknak. Úgy gondolom, hogy egy ilyen tartalékcsapattal ki lehetne váltani az utánpótlást amatőr szinten. Lehet, hogy így nem szűnt volna meg vagy nem tűnne el annyi egyesület.

– Ötvenhárom évesen is nagy lelkesedéssel segíti csapatát. Minek köszönhető, hogy ilyen rutinosan is ennyire szeret focizni?

– A mentalitásomnak! Úgy gondolom, már a korai időszakomban megkaptam ezt a “fertőzést”, onnantól pedig velem van a foci és elkísért az életem során annak ellenére, hogy sosem voltam nagy spíler. Mivel korán kezdtem, végig velem volt és bennem élt a futball szeretete.

– Reméljük, még minél tovább példát tud mutatni a fiataloknak a pályán. Meddig tervezni rúgni a bőrt?

– Hálát adok a jó istennek, hogy még ott tudok lenni. Talán még annyira nem hátráltatom a csapatot. Jól érzem magam! Bízom benne, egy-két évet még el tudok tölteni a pályán, aztán majd azon kívül. Meglátjuk!

– Korábban egy darabig edzősködött is. Van még önben ilyen irányú ambíció?

– Tulajdonképp edzői karrierem Balga Dodinak köszönhetem, akinek a javaslatára próbáltam ki ezt a pozíciót. Edzősködtem felnőtt (Pásztó, Jobbágyi, Karancslapujtő, Mihálygerge), illetve utánpótlás (SBTC U14, U17, Mihálygerge ifi) csapatoknál is. Jó szívvel gondolok vissza erre az időszakra. Szívesen csinálnám akár a későbbiekben is, ugyanis lelkesen segítenék olyanoknak, akik hasonlóképpen méretnék meg magukat a labdarúgásban. Engem is mindig a bizonyítási vágy motivált. Úgy gondoltam, nekem minden helyzetben maximumot kell nyújtanom. Ez vezérelt. Én azt mondtam a fiataloknak, bárki odakerülhet egy komolyabb bajnokságba, ez egy tanulható dolog, valójában egy játék. Természetesen mindenkinek a saját szintjéhez képest. Mindenkit örömmel tölthet el, ha megtanul valamit, aztán megmutatja, mire képes. Ezért érdemes foglalkozni a focival is. Én csak bátorítani tudom a fiatalokat, az ő pártjukon állok, amit tudok, szívesen elmondom és átadom.

– Megemlítendő, két évtizeddel ezelőtt egy érdekes utánpótlás kezdeményezésben is részt vett.

– A 2000-es évek elején megalakítottuk FC Junior néven kiskörzeti egyesületünket ipolytarnóci, litkei, egyházasgergei, mihálygergei, illetve karancskeszi fiatalok bevonásával Mihálygergén. Ez kifejezetten a Bozsik-program kezdeményezésére szerveződött, majd körülbelül két és fél évig aktívan működött. Ebből a kis közösségből is kikerült több tehetség, akik végül az SBTC, MTK, Puskás Akadémia, Illés Akadémia csapataihoz igazoltak. Volt, aki profi szerződést is kapott.

– Meglátása szerint az elmúlt években mennyit változott a nógrádi futball?

– Öt éve már, hogy tartósan külföldön dolgozom. Időnként járok haza, egy vagy két hetente. Ekkor tudok belenézni a megyei fociéletbe. Ezért nem biztos, hogy ebben a témában kompetens vagyok, de nyilván van véleményem. Szerintem nincs stagnáló állapot, vagy lefelé vagy felfelé megy a történet. Azt gondolom, ha kicsit is, de most lefelé megy. Csapatok szűnnek meg, általam is jól ismert fiatal játékosok fordítanak hátat a labdarúgásnak. Ennek megvannak az okai, amiket én nem tartok jónak. Ezek a játékosok és klubok hiányoznak, és még fognak a későbbiekben is. Amatőr futballról beszélünk, aminek a nagy nemzeti csapatnak az alapjának kellene lennie. Minden innen indul ki. Persze, megvannak rá az emberek, hogy ezzel a jelenséggel foglalkozzanak és elemezzék. Vannak üde színfoltok is. Az elmúlt időszakban például tapasztaltam jó játékvezetői, csapat vagy egyéni teljesítményt is. Viszont ezek azért történhettek így, mert munkát tettek bele.

– Mi a véleménye kifejezetten az utánpótlásról?

– Szerencsére azért látok jó kezdeményezéseket is. A fiam, Benedek Mátranovákon edzősködik. Ott elindult egy jól átgondolt projekt, vagyis óvodás kortól építik fel az egyesületet. Több helyen is így kellene! Árgus szemekkel figyelem, például onnan ki fog-e kerülni egy-két tehetség. Azt gondolom, egy-egy ilyen kezdeményezés vezethet eredményre, ha hosszú távon csinálják. Azt viszont tudni kell, hogy ez egy összetett dolog. Maga a labdarúgás az egyén kinevelése. Ebbe beletartozik maga a gyerek, valamint a szülő is. Én ilyen szerepben már tudom, gondolom mi az, amit utólag másképpen csinálnék. Nem feltétlenül azért, hogy egy játékos jó focista legyen, hanem azért, hogy egy motivált ember legyen. Egy ilyen sportoló az élet bármely más területén lehet eltökélt, olyan beállítottságú, hogy nyitott az újra, és nem húzza ki magát a munka elől. Szerintem erre kell nevelni a gyerekeket, a futball pedig egy eszköz ebben. Nagyon fontos továbbá a környezet, az iskolák szerepe, hogy partnerek legyenek. Meg kell említeni a sportági szakszövetségeket, az ő feladatuk, hogy koordinálják, jó irányba terelgessék a fiatalokat. Szerintem komoly összefogásra van szükség, ugyanis ha valamelyik tényező hiányzik, már elmaradhat a siker. Utánpótlás nélkül pedig nincs jövő.

– Ön szerint miben kellene fejlődnie a kluboknak?

– Több csapatnál látható, hogy szinte egy ember viszi az egyesületet. Fontos megérteni, egy ember nem tud egymaga mindent megcsinálni. Minden posztra meg kell találni egy-egy megfelelő személyt. Motivált, elhivatott emberekre van szükség, akik aztán tartósan csinálják a dolgukat. Egy bajnokságnak legyen eleje és vége, közben gondolkodjanak a “hogyan tovább” kapcsán is. Ne forduljon elő az, hogy egy ember kilépése után összedől az egyesület. Szerencsére azért vannak jó szakemberei, vezetői, oktatói, edzői, valamint sportjogásza is a megyének. Jó látni, hogy például Dél-Nógrádban működnek modellek, itt a vezetők elkísérik a csapatot, megfelelően fogadnak, jók a körülmények. Minden egyesület egy vezetővel kezdődik, a döntés az ő kezükben van!

– Mit gondol arról, hogy egyes játékosok előszeretettel legyintenek, miért kell “túlzásokba” esni amatőr szinten?

– Mindig azt mondom az öltözőben is, az amatőr fociban is jussunk el legalább oda, hogy mindenki fussa ki magát. Ne agyaljon, hanem fáradjon el! Ez a fontos ilyen szinten is. Ne mérlegeljen, hogy elfárad a második félidőre. Más országok bajnokságaiban is ez a lényeg, és ezt táplálják bele a fiatalokba. Amikor például NB-s csapattal kimentünk játszani Szlovákiába amatőr csapat ellen, mindig vért kellett izzadnunk, mert keresték a párharcokat, nem adták föl, nem hunyászkodtak meg egy magasabban jegyzett együttes ellen sem. Nekünk jöttek, támadtak, ütköztek, csinálták a dolgukat! Nekünk is el kellene jutni ide amatőr szinten is, szerintem ez a felfogás az egész alapja!

– Személy szerint még mely területen eszközölne újítást?

– A játékvezetői szemlélet is szorosan hozzátartozik a labdarúgás fejlődéséhez, úgy gondolom ezen a téren is lehetne fejlődni. És talán lehetne Bogár Gergőhöz hasonlóan jó játékvezetőket kinevelni a sportágnak. Ezen a területen is sok fiatal fordít hátat a focinak.

– Vajon hogy lehetne átfogó jelleggel változásokat elérni?

– Ez a szövetség feladata, amiben állapotfelmérés,  helyzetkép, elemzés és reális célok kitűzése kell hogy szerepeljen. Pozitívan emelném ki például a Palóc Farkasokat. Olvastam, hogy mennyire foglalkoznak a női labdarúgással. Ez a téma nekem is a szívügyem, kell a lányokkal foglalkozni. Ez egy fontos dolog. A hölgyek sok esetben nagyon lelkesek és jók is tudnak lenni. Meg kell adni nekik a lehetőséget. Itt viszonylag  könnyebben lehetne női válogatott játékost kinevelni. Ezek a hölgyek később olyan anyatigrisek lesznek, akik majd elviszik edzésre a gyerekeiket. Támogatni fogják őket, mert ők is szeretik a sportot. Örülök, amikor ilyeneket olvasok. Végre valakik foglalkoznak ezzel és fontosnak tartják ezt a munkát. Az ilyen ötletek mellé kell állni és segíteni!

Next Post

Magukból kivetkőző vandálok rongálták meg az érsekvadkerti sportpályát

A tartalmas pályafutást maga mögött tudó, jó ideje a megye kettes Mihálygergét erősítő Zsély László szerint mentalitásának köszönheti, hogy példaértékű módon még ötvenhárom évesen is elnyűhetetlenül rúgja a bőrt. A nógrádi focinak vannak olyan nagy öregjei, akik ugyan már jó pár évtizedet lehúztak a futballban, napjainkban is elnyűhetetlenül rúgják a bőrt, […]
error: Content is protected !!