,,Sokszor a forrófejűségem nem segített a helyes döntésben”

A labdarúgóként a Videotonban és az NB II-es Szeged-Dorozsmában is megforduló, később játékvezetőként ténykedő Szeles Tamás egy ideje már az USA-ban fújja a sípot.

Vannak olyan futballisták, akik ugyan tehetségük alapján jóval többre is vihették volna annál, mint amit végül elértek, valamiért azonban ez mégsem történt meg. Ebbe a körbe sorolhatjuk azt a Szeles Tamást is, aki ugyan focistaként megfordult a Videoton utánpótlásában, a másodosztályban vagy az NB I/B-ben is, hosszabb távon nem ragadt meg a profi labdarúgásban. A később a pályákon játékvezetőként ténykedő, jelenleg negyvenhat esztendős sportembert emlékei kapcsán kérdeztük.

– Mit lehet tudni önről manapság?

– Kilenc éve Amerikában, New Yorkban élek – mondta Szeles Tamás. Jelenleg a játékvezetés az, ami a labdarúgáshoz köt. Játszani sajnos már nem tudok. Amikor kijöttem, megnyertük a harminc év felettiek bajnokságát. Két esztendővel később a negyven felettiek csapatába kerültem, érthető okok miatt, elmúltam negyven. Itt négy szezont húztam le, de egy sajnálatos baleset miatt súlyos agyrázkódást szenvedtem egy edzésen, ami után orvosi javaslatra abba kellett hagynom a focit. Közben már javában űztem a játékvezetést, ami kapocsként meg is maradt számomra a futballhoz, ezt pedig máig nem bánom. Jelenleg versenyszerűen asztaliteniszezek. Tizenöt trófea gyarapítja a gyűjteményemet.

– Miért döntött úgy, hogy az USA felé veszi az irányt?

– Új kihívásra vágytam. Meg szerettem volna ismerni egy másik kultúrát és nyelvet tanulni.

– Az Egyesült Államokban hogy élik meg ezt a rendkívüli időszakot?

– Elég keményen. Dolgozom, autómentéssel foglalkozom, így óvatosnak kell lennem. Sok emberrel találkozom, de minden óvintézkedést betartok: maszk, kesztyű, kézmosás és a végén fertőtlenítés. A munkán kívül sehova nem megyünk a párommal.

– Térjünk rá az emlékeire. Hogyan tekint vissza labdarúgó pályafutására?

– Kicsit felemásan. Jól indult a karrierem, de csak “tehetség” maradtam. Úgy érzem, nógrádi viszonylatban megálltam a helyem. Erre magasabb szinten is megvolt a lehetőségem, Gondolok itt az NB I-es Videotonnál, vagy a másodosztályú Szeged-Dorozsmánál, a Palotásnál vagy a szívemhez mindig a legközelebb álló, nevelőklubomnak számító SBTC-nél töltött évekre. Viszont sokszor a forrófejűségem nem segített a helyes döntésben.

– Megemlítendő, akkori viszonylatban komolynak számító összeget fizetett önért az említett Csongrád megyei csapat.

– Nagyon vártam az adódó lehetőséget. Akkoriban Balga Dodi kezei alatt dolgoztam a pásztói NB III-as csapatnál. Nagyon szerettük a munkáját és az emberi oldalát, így kicsit fájó szívvel váltunk el. Abban az időben a szintén salgótarjáni származású Vágó Attila volt a Szeged-Dorozsma edzője, így nem éreztem magam nagyon egyedül. Megadott minden támogatást, az idő előrehaladtával pedig beért a közös munka eredménye. Külön megemlíteném – isten nyugtassa – Toldi Miki bácsi hathatós támogatását, aki nagyban hozzájárult a mindennapok gördülékenységéhez. Nélküle nehezen ment volna. Visszatérve erre az időszakra, sikerült állandósítani a helyem a csapatban, és a kiváló szakmai munkának köszönhetően második helyen végeztünk a DVTK mögött.

– Mit tudna elmondani a palotási évekről?

– Szeged után az NB I/B-s Palotás következett. Tóth Dénes invitálását elfogadva vágtam bele a frissen felkerült klubnál eltöltendő korszakba, hogy elérjük a kitűzött célokat. Nagyon élveztem a munkát, hiszen Kiss László főszponzor és Szabó Mihály, jelenlegi polgármester úr kiváló hátteret biztosított a csapat számára, így csak a labdarúgásra kellett koncentrálnunk. Rögtön az első bajnoki mérkőzésen sikerült győzelmet aratnunk, úgy, hogy én szereztem az első gólt, így beírhattam magam ennek a sikeres csapatnak a történelmébe. Kiváló csapattársak segítették a gárdát. Gondolok itt a nógrádi vonatkozásban máig is elismert Mohácsi Laci, Jele Csabi, Jele Zoli trióra. Vagy éppen említhetném Oláh Sanyit, akivel büszkén képviseltük a salgótarjáni vonalat. Nagyon élveztem Lénárt Jani és Króner Péter játékát is. Szekula Feri és Jávor Pisti őrületbe kergette a védőket, így nyugodtabban vágtunk neki a meccseknek. A végére hagytam Turcsányi István barátomat, akivel közösen, vállvetve akadályoztuk az ellenfelek támadásait. Vele a máig napi kapcsolatban vagyunk, játékvezetőként működünk együtt az USA-ban.

– Mi történt pályafutása későbbi részeiben?

– Még több megyei csapatban játszottam. Salgó Öblös, Magyargéc, Mátraterenye, Karancskeszi, amit szintén nagyon élveztem. Ebben az időben viszont már ha játékvezetés dominált az életemben.

– Mikor és miért döntött úgy, hogy sípot ragad?

– Ez egy érdekes sztori. Akkoriban a Mátraterenyében játszottam. Volt egy fontos mérkőzésünk a bajnokság megnyerése szempontjából. Mohácsi Lajos bácsi volt a meccsen működő játékvezetők ellenőre. A lefújás után eléggé elragadtatva bíráltam a játékvezetők munkáját, ekkor pedig Lajos bácsi ennyit mondott: “ne csak a szád járjon, mutasd meg akkor, hogy kell csinálni!” Utólag visszatekintve, csak köszönhetek ezért a mondatért, hiszen így kezdődhetett el a játékvezetői karrierem.

– Milyen élményekkel gyarapodott ezen a területen?

– Rögtön az első szezonban bedobtak mély vízbe. Néhány ifjúsági mérkőzés után megkaptam az első felnőtt meccsem: Varsány-Nógrádsipek. Számomra nagyon megragadt, mert rögtön be kellett vetni tudásom legjavát, hogy kézben tudjam tartani a meccset. Megoldottam, így még nagyobb kedvvel folytattam a munkát. Évente sikerült feljebb lépnem. A megye kettőben kezdtem, két év múlva pedig Smelkó Karcsi és Ludányi Józsi barátom hathatós támogatásával – amit csak köszönhetek nekik – ki tudtam vívni az országos keretbe való felkerülést. Ekkor mind Mohácsi Lajos bácsi, mind Marcsok Jani a mentorom volt, így kiváló szakmai felkészültséggel vágtam neki a kihívásnak. Ebben a sikeres időszakban Tóth Istvánnal és Telek Ákossal karöltve képviseltük megyénket a legmagasabb szinten.

– Ilyen téren van önben hiányérzet?

– Igen, kicsit. Mikor keretszűkítés volt, nem a mutatott teljesítményem miatt kerültem ki, hanem a fránya tetoválások miatt. Mi lett volna, ha ez nincs? Máig kérdésként merül fel bennem. De kicsit vigasztalnak a megyében többször elért legjobbnak járó különdíjak. Viszont úgy gondolom, a legnagyobb elismerést a csapatokból kapjuk, a lefújások után, és szerencsére ebből nem volt hiány. Játékospártiként fontosnak tartottam a kommunikációt mérkőzés közben, így egyenrangú kapcsolatot kialakítva tudtam – igaz, nem hibátlanul -, de pártatlanul meghozni döntéseimet.

– Az biztos, nem igazan volt hangos szó a mérkőzésein. Az eltelő idő távlatából meglepő lehet, de egy-egy cikkünk alatt már több alkalommal is érkeztek olyan hozzászólások, melyek keménységét emlegették, pozitív tekintetben.

– Én is jóleső érzéssel olvastam. Köszönöm nekik. Számomra nem volt hazai- vagy vendégcsapat, és az idő haladtával ez sokaknál szimpátiát váltott ki. A kommunikáció fontos tényező volt számomra, így a legkényesebb szituációt is át lehetett vészelni. Termetemnél és megjelenésemnél fogva, amúgy sem voltam könnyen megfélemlíthető, így egy lehetőségük maradt a csapatoknak: koncentrálni a játékra.

– Mennyivel másabb az USA-ban mérkőzést vezetni?

– Sokkal eltérőbb. A szabályok ugyanazok, viszont nagyon sok meccsen egyedül vagyunk, így ez nagyobb mozgást igényel a pályán. Nehézséget az eltérő nyelvű játékosok jelenléte okoz. Van, aki nem beszéli az angolt, így nehéz kommunikálni. Volt olyan találkozóm, ahol huszonkét játékosból, tizennégy különböző nemzetiségű volt. De valahogy mindenki egyet akart, focizni, így áthidalhatónak bizonyult a probléma.

– Korábban említette a forrófejűségét. Melyik volt a legemlékezetesebb ilyen jellegű története?

– Általában a meccs hevében spannoltam fel magamat, és hol játékosokon, hol játékvezetőként töltöttem ki a mérgemet. Ezért utólag is elnézést kérek, de hát, a fiatal vehemencia… Soha senkit nem ért részemről fizikailag atrocitás, és az öltözőből távozva mindig tovaszállt a harag. Egy esetben kicsit másképp döntöttem. Monoron játszottunk NB III-as mérkőzést, amikor kiállítottak. Ezt nehezen viseltem, így pár hétre használhatatlanná tettem a kispadot és az öltözőt. Jelentős károkat okozva.

– Fia, Tamás az NB I-es Mezőkövesd labdarúgója. Miképpen vélekedik karriere kapcsán és így távolról milyen mértékben tudja nyomon követni?

– A technika jóvoltából napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Nagy öröm számomra, hogy többre vitte tőlem. Nekem nagyon jó példa a labdarúgás iránti kitartása és alázata. A legjobb korban van. Amire pedig büszke vagyok, az a higgadtsága, mind a pályán, mind a magánéletben.

– Zárszóként, mi hiányzik leginkább Magyarországról?

– Mindenekelőtt a család. Két gyermekem, Tamás és Gábor. Látni Tamás fejlődését karrierjében és ennek részese lenni. De tekintve életük alakulását, nyugalom tölt el. Emellett hiányzik Salgótarján, mint szülővárosom és kedves emlékei, helyszíne.

error: Content is protected !!