,,Soha nem bántam meg, hogy eljöttem Salgótarjánba”

Gabi

A nógrádi futball történelmébe magát előbb az SBTC játékosaként, majd sportvezetőként is beíró Ferencz Gyula úgy érzi, kellő megbecsülés érte tartalmas életútja során.

A régmúltban jó pár nógrádi egyéniség kerülhetett fel méltán régiónk futballjának aranylapjaira. Voltak remek korszakok, évtizedekig országos viszonylatban is meghatározó szerepet töltött be szűkebb pátriánk labdarúgása. Ferencz Gyula azok közé tartozik, akik ebben a máig emlékezetes időszakban voltak tevékeny részesei megyénk focijának, előbb játékosként, majd visszavonulása után szakosztályelnökként volt jelen az sokáig az NB I-ben is sok szép esztendőt lehúzó SBTC mindennapjaiban, később pedig az MLSZ-ben is fontos tisztségeket töltött be. A nyolcvanharmadik életévében járó, tartalmas életutat maga mögött tudó sportemberrel emlékei kapcsán beszélgettünk.

– Mit érdemes tudni életszakasza korai éveiről?

– Soproni születésű vagyok, 1937. augusztus 20-án láttam ott meg a napvilágot – mondta Ferencz Gyula. Édesapám 1921-ben Erdélyből jött át Magyarországra, így ő székely származású. Mozdonyvezető volt, egy tehervonatot vezetve jutott el egészen Sopronig, ahol nem engedték át az akkori határon, erre ő leszállt róla és letelepedett a városban. Édesanyám a határmenti település szülötte. Azon a vidéken sok bortermelő van, poncichtereknek hívják őket, az anyukám szülei pedig szintén ebbe a körbe tartoztak bele. Szülővárosomban érettségiztem, a Széchenyi István Reálgimnáziumban 1956-ban. Szerencsére az ’56-os események ellenére rend volt a városban, ellentétben például Salgótarjánnal, ahol sajnos lövöldözés is volt. Aztán az Erőmérnöki Főiskolán folytattam a tanulmányaimat, ahol 1961-ben végeztem.

– Nem sokkal később pedig kis híján Svédország felé vette az irányt.

– Igen. Érdekesség, az intézményből csoportosan kivonultunk egy osztrák lágerbe, együtt a bányászokkal, a kohászokkal, a földmérőkkel, mi erdőmérnökök. Én akkor már ifjúsági válogatott voltam, a helyi körökben ismert labdarúgóként, fiatal tehetségként tartottak nyilván. Nagybácsikám akkoriban az Austria Wien kapusa volt és osztrák válogatott. Amikor megtudta, hogy kikerültem, értem jött és azt mondta, hogy “te nem tanulsz tovább, neked nem kell, futballista legyél!” Végül sikerült elintéznie egy szerződést a svéd első osztályú Djurgardennél, mely klub ráadásul egy éven keresztül vállalta volna az oktatásomat is, hogy megtanuljam a nyelvet. Erre az eltiltás elkerülése végett volt szükség, hiszen akkoriban több játékost is megbüntettek, aki külföldre igazolt. Komolyan gondolták, küldték is a repülőjegyet. Hazatelefonáltam, hogy elbúcsúzzak, erre este tíz órakor megjelent Bécsben az édesapám, aki mondta: “fiam, te jössz haza!” El is vitt magával, minden következmény nélkül.

Hamarosan kis híján a Fradiba igazolt.

– Miután hazatértem, a soproni SVSE-GYSEV csapatában játszottam, az ottani NB II-es és NB III-as klubban, ahonnan 1961-ben magyar “B” válogatott lettem, az alacsonyabb osztályokból elsőként. Nagyon sok csapat érdeklődött irántam, hogy igazoljak oda, például a Fradi is. Egy hétig ott is voltam, a szombathelyi Novák Dezsővel együtt kerültünk oda. Egy kikötésem volt, hogy megfelelő állást biztosítsanak, nem csak profi futballistaként, hanem végzett erdőmérnökként is. Ezt viszont akkoriban nem tudta megadni a Ferencváros.

– Nem kellett sokat várni, és élete fontos szakaszának kezdetéhez érkezett, az SBTC futballistája lett.

– A meghiúsult FTC lehetőség után jött az újabb “hazavezénylés”, édesapám eljött értem, aztán visszatértem Sopronba. 1962-ben, miután megvédtem a diplomámat, azt mondta az édesapám, “na, most már odamész fiam, ahova akarsz!” A salgótarjániak akkor kerestek egy középhátvédet, mert Jancsik Mihály, aki sok éven keresztül meghatározó tagja volt a védelemnek, abbahagyta a focit. Igen ám, de ment az idő, apám pedig azt mondta, ne várjak, menjek el valahova dolgozni. Egy hónapig tanársegéd lettem, aztán a GYSEV-nél a pályafenntartási részleg vezetője voltam kis ideig. Időközben viszont nagyon aktívak lettek a ‘tarjániak, több egykori, Sopronban végzett nógrádi bányamérnök is biztatott, például Dehény Zoltán vagy Józsa Pali. Mint vélhetően már feltűnt, édesapám viszont nagyon konzervatív és akkurátus ember volt. Azt mondta, akkor mehetek el, ha lesz egy folyamatos munkaviszonyom és az akkor még létező munkakönyvbe azt írják be, hogy “népgazdasági érdekből áthelyezve.” Ezt egy darabig egyik ‘tarjáni sportvezető sem tudta garantálni. Aztán egyik este, tíz óra körül megjelent nálunk Pothornik József elvtárs, a nógrádi szénbányák vezérigazgatója, aki elég befolyásos ember volt, párttag, egyben nagyon jó barátja Kádár elvtársnak. Becsengetett. Édesanyám nyitott ajtót, majd megkérdezte, kit keres. Azt felelte, Ferencz Gyulát. Anyukám érdeklődött, melyiket, mert kettő is van. Azt a választ kapta, a focistát. Erre mondta neki, hát, az már alszik, majd jöjjenek reggel. Utólag derült ki, milyen nagy vétek volt ellentmondani az öregnek, de elnézte, és reggel nyolc órakor úgy jelent meg újra nálunk, hogy előtte kikérte a munkakönyvemet a GYSEV vezérigazgatójától, amibe bele volt írva, “népgazdasági érdekből áthelyezve.” Persze, ennek az átigazolásnak ehhez semmi köze nem volt, mert futballistának vittek el. Beültetett a kocsiba, aztán lementünk Salgótarjánba. Annak idején természetesen NB I-ben volt a csapat, a mérkőzések előtt pedig úgynevezett rejtekhelyre vonult, akkor éppen Parádra. Érdekes volt a bemutatás, azt mondta a többieknek: “meghoztam Jancsik Misi utódját, nagyon jó futballista, faszagyerek, egy baja van, hogy mérnök…” 1962-től a hetvenes évek végéig fociztam az első osztályú csapatban, stabil tag voltam, szinte meghatározó személyiség. Szojka Feri visszavonulását követően én lettem a csapatkapitány.

– Kiemelendő, miután abbahagyta az aktív focit, ön lett a klub vezetője.

– Miután befejeztem a játékot, azonnal én lettem a szakosztályelnök a ’71-es szezontól, mellette pedig az akkori nógrádi szénbányászati tröszt anyag- és áruforgalmi osztály vezetőjének is kineveztek a végzettségem miatt. Anno a bányászatnál a biztonsági szerkezetek még fából készültek, így némiképp kötődött egymáshoz az erdő és a bányászat. Nem véletlenül, hiszen önmagában a szén is a fából képződik évtizedek során a föld alatt. A ’71/72-es idényben sikerült elérnünk a klub legnagyobb sikerét, harmadikok lettünk az NB I-ben és mi lettünk a vidék legjobbjai. Ráadásul a nemzetközi porondra is kijutottunk, az UEFA-kupába. Innen is van egy érdekes sztorim, ami megmutatja, mit jelent egy városnak a sport. Berzi Sándor képviselte Magyarországot a sorsoláson, ami Strasbourgban volt. Mesélte, a többi résztvevő érdeklődött, milyen város ez a Salgótarján, hol van, melyik országban. Ekkor a nemzetközi futballon keresztül megismerhette a város nevét Európa.

– Ezt követően pedig találkozhatott egy nem kisebb névvel, mint Puskás Ferenccel.

– Igen, miután megkaptuk az ellenfelünket, az AEK Athént, szálláskeresés gyanánt nekem kellett előre mennem Görögországba. Valamelyest tudok angolul, németül viszont anyanyelvi szinten beszélek. Olyan szerencsém volt, hogy az athéniak vezetője egy építőipari cég tulajdonosa is volt, gazdag ember lévén, a felesége pedig német volt. Így tehát tudtam értekezni az ottani illetékessel. Igen ám, sportvezetésben viszont kevés jártassága volt az úriembernek… Segítettek szállást találni, egy vasútállomás melletti szállodában, ahol mindenféle hangosság volt, így mindent lehetett volna, csak pihenni nem. Megvolt nekem Puskás “Öcsi” telefonszáma, aki akkor a Panathinaikos edzője volt. Korábban nem ismertem őt személyesen, de bátorkodtam felvenni vele a kapcsolatot. Úgy voltam vele, felhívom, aztán hátha lesz valami. Nagyon kedves és korrekt volt, szívélyesen beszéltem velem. Rögtön kérdezte, mi van Szojkával. Aztán elhívott az Omonia Kávéházba, ami a város közepén volt. Taxival oda is mentem. A szállításért nem fizettem, csak mentem befelé az elegáns helyre. Megláttam Puskást, strandpapucsban, asztalra feltett lábakkal kávézott. Elkezdtünk beszélgetni, majd megkérdezte, mivel jöttem. Mondtam, taxival. Addigra már ott termett a sofőr is, hogy miért nem fizettem… Meglátta Puskást, aki mondta neki, a barátja vagyok és majd ő fizet. Erre a taxis: “Puskas king nem fizet!” Akkorra tekintélye volt, hogy nem is kellett kifizetni a fuvart. Ezek után szerzett egy nagyon jó szállást, aránylag olcsón, a város szélén, csendes körülmények között. Ráadásul meghívott az esti meccsükre, az Olympiakost fogadták. Kérdeztem, de hogy engednek be. Mondta, csak mondja, hogy Puskás vendége vagyok. Bejutottam a stadionban, “Öcsi” már ott volt. Mondtam: “na, figyeld meg, hogy kell ezt csinálni!” Aztán két labdát a hónalja alá vett a bemelegítésnél. Városi rangadó lévén, már ekkor is nagyon sokan voltak, vagy húszezren. Amikor kiment a pályára, már kiabálták: “Puskas, Puskas!” Az egyik labdát ballal, a másikat jobbal rúgta be a kapuba a tizenhatosról, erre az egész stadion elkezdte ordítani: “Puskas king, Puskas king!” Óriási élmény volt!

– Később jó darabig rendületlenül folytatta sportvezetői tevékenységét, nem is akármilyen élményekkel.

– Hamarosan megválasztottak a Nógrád Megyei Labdarúgó Szövetség elnökének, tizenöt éven át, három cikluson keresztül voltam ebben a pozícióban. Emellett, szintén három turnuson keresztül voltam a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségének tagja, amit sajnos azelőtt és azóta sem mondhatott el magáról senki, Nógrád megyét és a Stécét is képviselhettem a szervezetben. Nagyjából tíz-tizenöt alkalommal elkísérhettem a válogatottat külföldre. Jártam Thaiföldön, amikor Lothar Matthäus volt a szövetségi kapitány. Német nyelvtudásom révén, összebarátkoztunk. Esténként elmentünk a szálloda bárjába egy pohár sörre, sokat beszélgettünk. Már a második héten voltunk kinn, amikor jött egy papírral a kezében. Azt mondja: “Julius, ezt nézd meg!” Mutattam egy lapot, amin az volt, hogy ő adja a nevét egy Athénben létesített sportiskolához, ezért pedig ötvenezer drachmát kap. Ekkor tudatosult bennem, mit jelent a múlt és ilyen egykori neves labdarúgónak lenni.

– 1985-ben aztán nyugdíjba vonult.

– Amikor visszafejlesztették a bányászatot, egyre kevesebb pénz jutott a sportra is, de azért az SBTC nevében a “B” betű még mindig a bányászatot jelentette. Ekkoriban munkahely szerint lekerültem Kisterenyére, ahol egy úgynevezett vegyesüzem volt, ami abból a célból létesült, hogy a bányából kikerülő szakembereknek, mondjuk kőműveseknek, lakatosoknak megfelelő munkahelyet biztosítsanak. Öt évig töltöttem be ezt a posztot, többször pedig élüzem lettünk az elért eredmények alapján, így ebben az időszakban is megbecsült embernek számítottam. Mikor végképp bekövetkezett a bányászat visszafejlesztése, a faipari részleg megmaradt, az Erdért vállalat vette át, ami egy nagy faipari export-import cég volt Magyarországon, engem pedig megbíztak a részleg vezetésével, később pedig onnan mentem nyugdíjba az említett dátumban. Azóta élem a nyugdíjasok életét.

– Mindenképpen megemlítendő, több ízben is elismerték munkáját az esztendők során.

– Sok sportelismerésben részesültem, a legnagyobb a Puskás Ferenc Emlékérem, amelyet Nógrádban még senki más nem kapott meg, csak én. Megkaptam a Magyar Labdarúgásért Arany Érdemérmet, a Magyar Sportért Érdemérmet, a Nógrád Megye Sportjáért Érdemérmet, és a Salgótarján Sportjáért Érdemérmet. Miniszteri elismerésben is részesültem a munkám után, ezen felül pedig többszörösen kiváló dolgozó is voltam. Ezekre a díjakra büszke is vagyok, és szerintem nem is érdemtelenül kaptam meg. Soha nem bántam meg, hogy eljöttem Salgótarjánba, úgy érzem, itt megbecsültek, nem éreztem semmi hátrányát annak, hogy úgynevezett “jöttment” vagyok.

– Miért döntött úgy, hogy edzőként nem próbálja ki magát?

– Érdekes dolog ez, mert még aktív játékosként megszereztem a szakedzői vizsgát, ilyen oklevéllel is rendelkezem. Nemzetközi sportmenedzseri diplomám is van. Tehát edzőként is működhettem volna, én azonban valahogy nem éreztem magamban ilyen törekvést. Túlságosan beleéltem magam a játékba, az idegesség visszatartott attól, hogy belevágjak. A másik dolog pedig, hogy az alaptermészetemből fakadóan, én sajnos nem voltam elég szigorú. A futballistáknál viszont nagyon fontos, hogy megfelelő módon tudjanak velük bánni, valakivel keményebben, pedagógusnak is kell lenni. Engem nem vonzott ez a pálya, még akkor sem, ha anyagilag nyilván jobban jártam volna. Ezt azonban nem bántam meg, valamiért sosem volt bennem olyan ambíció, hogy a kispadról dirigáljak és edzéseket vezessek.

– Meglátása szerint mennyit változott a magyar labdarúgás az elmúlt évtizedekben?

– Sajnos sokat és negatív irányba. Amikor még MLSZ elnökségi tag voltam, és elszenvedtünk egy-egy súlyos vereséget, kikaptunk például Párizsban a csehektől vagy Csank János ideje alatt pedig kétszer is csúnyán elvertük a jugoszlávok, már akkor rendre szóba került, hogy túl vannak fizetve a futballisták. Még akkor is, ha furcsa ezt hallani egy egykori labdarúgótól. A legnagyobb probléma, hogy ilyen díjazásért nincs megfelelő teljesítmény. A magyar foci legnagyobb hibája, hogy a mézesmadzagot elhúzzák a játékosok előtt, és egy olyan megélhetési alapot biztosítanak nekik a klubok, ami nem készteti őket arra, hogy küzdjenek. Nagy különbség van például az angol futballal, de nézzük meg a mérkőzésekhez való hozzáállást, ha összevetjük egy angol és egy magyar focista futómennyiségét, óriási különbségeket kapunk. Ez évig MLSZ-ellenőrként is ténykedtem, így rálátásom volt a csapatokra. Egy tavaly a kiesés ellen küzdő, végül éppen csak bennmaradó csapat tizennyolcadik embere, több, mint másfél millió forint havi fix összeget kapott, ha bekerült a csapatba, ha nem, és ennél a klubnál havi hétmillió forintos fizetés is volt! Ehhez mérten viszont nagyon csekély volt a teljesítmény. Ennek korábban is hangot adtam, illetve az ismét megválasztott elnök úrral is beszéltem erről. Volt egy javaslat a levegőben, a klubvezetők sajnos megbuktatták. Az volt a terv, hogy a játékosok kapjanak egy alapfizetést, ami lehet három- vagy négyszázezer forint, a győztes meccs pedig akár ért volna egymilliót is. Egy ilyen bérezés komolyabb teljesítményre késztetné a játékosokat a mérkőzéseken, ezáltal ösztönözve lennének és nagyobb akarati erővel fociznának, ha pedig nyernek, többet is kereshetnének. A mostani rendszerben megvan egy életszínvonaluk, ami Magyarországon az átlagosnál jóval jobb, ezért pedig tulajdonképpen nem kell semmit tenni, csak az edzéseken részt venni, sőt ha mondja valaki, hogy fáj a bokája, még azt sem kell, de a havi bért akkor is megkapja, ha egy percet sem kapott az első csapatban.

– Mit gondol az utánpótlásról?

– A másik alapvezető hiba az utánpótlásnevelés. Vannak objektív tényezők, hogy ma már az internet világa leköti a gyerekeket. Korábban nem volt még ilyen,. Szerintem az is baj, hogy már serdülő vagy ifi szinten is pénzért válthatnak klubot a játékosok, a nevelési költségtérítésen felül még a gyerekek, a szülők is pénzt kapnak. A mai elanyagiasodó világban pedig már ezt is nézik az érintettek. Jónak tartottam, tartom az akadémiák bevezetését, azonban még az alaphelyzet is az, hogy még korában kellene megszerezni az alapokat a gyerekeknek, és ez nem csak a labdarúgásra vonatkozik, hanem egészségügyi téma is. Már az óvodában bizonyosfajta testmozgásokat kellene végezniük a gyerekeknek, amiből aztán kiderülne, később alkalmasak lehetnek-e valamilyen sportra. Sajnos nagyon kevés tehetség kerül ki az akadémiákról. Korábban a magyar foci kitermelt egy Nyilasi Tibort, egy Bene Ferencet vagy egy Albert Flóriánt. Szintén probléma, hogy nem becsülik meg az utánpótlásedzőket anyagilag. Fontos lenne, hogy a fiatalokkal szakember foglalkozzon, a testnevelő tanárok nincsenek érdekeltté téve, hogy megfelelő módon kihozzák a gyerekekből a sport szeretetét.

– Miképpen vélekedik a Nógrád megyei futballról?

– Sajnos azt kell mondanom, a Nógrád megyei az egyik leggyengébb bajnokság az országban. Ez abból is látszik, hogy mikor két évvel ezelőtt megnyerte a Stécé a bajnokságot, aztán szerencsés körülmények között felkerült az NB III-ba, rögtön ki is esett. Nem akarom bírálni a mostani csapatot, és nincs is hozzá jogom, de megint az a helyzet, hogy magasan első helyezett a csapat, az viszont biztos, hogy ha még egy osztályozón valahogy talán túl is jutna a társaság szerencsével, megfelelő erősítés nélkül nem tudná megállni a helyét a harmadosztályban. Mondom ezt annak ellenére, hogy az akarattal nincs gond, mennek a gyerekek, a képességekkel van baj, mert nincs megfelelő alap. Korábban megyei csapatokról nem nagyon igazolt az SBTC, inkább a Stécében nem stabil emberek mentek el Karancslapujtőre, Karancsberénybe vagy a környék más egyesületeihez. Most viszont nincs megfelelő bázis a megyében és olyan csapat, ahonnan erősítést jelentő játékost lehetne igazolni a csapatba. Ezt már nem csak nálunk, hanem más régiókban is instruktorok által próbálják megoldani, akik járják az országot, és figyelik, meglátnak-e valahol egy tehetséget, akit ki lehetne emelni. Szóval én úgy látom, sajnos a megyei színvonalunk nagyon gyenge! Salgótarjánban és Nógrád megyében nagyon szeretik az emberek a sportot, ezen belül a focit. Nagyon sok labdarúgást szerető ember van van a környékünkön. Nem véletlen, hogy amikor mi az NB I-ben játszottunk, annak ellenére is, hogy nem voltunk élcsapat, négy-ötezren voltak a hazai mérkőzéseinken. Egy szórakozási lehetőség volt. Ehhez képest, ha mostanában van száz néző, azt mondják, hogy már “nagy” közönség volt, érdektelenné váltak a találkozók. Ezen már nehéz változtatni, országosan is, nem csak itt.

– Kiemelt szerepet tölt be az SBTC százéves centenáriumának rendezvényeit felügyelő testületben is. A jelenlegi rendkívüli helyzet mennyire nyomja rá a bélyegét a jubileumi évre?

– Nagyon! Az évforduló alkalmából alakult egy alapítvány, a kuratórium elnökévé pedig engem választottak, de a további tagok között is megtalálhatunk volt sportolókat, neves embereket, Básti Pityut, Szalay Miklóst, Kmetty Józsit, Botos Bandit, Mecser Lajost, akik szintén szívvel-lélekkel azon dolgoznak, hogy megfelelő módon és szinten tudjuk megünnepelni ezt a jubileumot. Minden program elkészült már, egész szeptemberig, ez a vírushelyzet viszont áthúzta a terveket. Május 13-án lett volna az ünnepi közgyűlés, abból az apropóból kifolyólag, hogy 1920-ban, május 13-án délután fél háromkor alakult meg az SBTC (akkor még STC). Egyértelmű, a József Attila Művelődési és Konferencia Központban nem tudjuk megtartani ezt rendezvényt. Legkorábban júniusra, legkésőbb szeptemberre tolódna el ez az esemény. Ez persze csak az egyik része a dolognak. Voltak tervezve sportesemények. Több utánpótlás tornának megvoltak az időpontjai, áprilisban, májusban és júniusban is lett volna egy-egy ilyen kupa, de pillanatnyilag egyiket sem lehet megrendezni. Megpróbáljuk úgy szervezni a dolgokat, hogy a reményeink szerint szeptemberben átadásra kerülő volt Öblös-pálya átadásával egy időben rendeznénk mérkőzéseket a különböző korosztályoknak, illetve egy felnőtt és egy öregfiúk meccset is. Egyelőre azonban még teljesen bizonytalan, addig kész lesz-e az a stadion, ezt senki nem tudja megmondani, még a kivitelező sem. Perpillanat sajnos minden szervezés áll. Annak szintén nincs értelme, hogy nézők nélkül legyenek megtartva ezek a találkozók a tiltások miatt. Készül egy könyv, amit a legkevésbé befolyásol a vírusveszély. A kiadásához a Magyar Sportújságírók Szövetségén keresztül sikerült 2,7 millió forint támogatást kapni. A címe: Száz kép, száz év. Elsősorban a fotók dominálnak majd, de természetesen lesz szöveges rész is. A képek szelektálásával megálltunk, nyilván a labdarúgáshoz köthető portrék lesznek többségben, de voltak ökölvívó és atlétikai sikerek is, ahogy vívók, kosarasok, illetve röplabdások is. A válogatást is nehezíti ez az időszak, hiszen nem lehet összejöveteleket tartani. Most az a célunk, hogy megfelelő keretek között, az előírt távolságot betartva mindenki el tudja mondani a véleményét. Bízunk benne, hamarosan javul a koronavírus miatti helyzet.

– Ön személy szerint mivel tölti ezt a nem szokványos időszakot?

– Megtalálom a magam elfoglaltságát, bár a bezártság nagyon megviseli az embert. Ahogy az is, hogy sportemberként semmilyen friss sporteseményt nem tudok megnézni a televízióban, csak régi ismétléseket, amiket ugyan a magyar sikerek miatt jó feleleveníteni, mégsem aktuálisak. Alkalmazkodni kell ehhez a helyzethez, minél kevesebbet az utcán lenni. Van egy hétvégi házam a Tóstrand felé, oda ki szoktam menni. Ott a szabad levegőn, maszk nélkül próbálunk tevékenykedni, kapálgatni, mozogni. Mást sajnos nem nagyon tudok csinálni. Szerencsére a nagyobbik lányom itt él Salgótarjánban és mindenben segít, nem kell járnunk bevásárolni sem. Várjuk, hogy vége legyen ennek a karanténos vírus világnak! Végezetül, el szeretném mondani, az életemben nagyon nagy szerepet játszott a családom. Nemsokára az ötvenedik házassági évfordulónk lesz a feleségemmel, nagy egyetértésben éltük meg a nejemmel ezt az időszakot. Két lányunk született, természetesen ők már felnőttek, és a legnagyobb öröm, hogy négy és fél évvel ezelőtt ikrei születtek az egyik lányomnak, Szonja és Grétike, akik nagyon nagy örömet és boldogságot okoznak nekem. Az emberi éli az életét ezekben a zivataros időkben. Én azt mondom, rosszabb ne legyen. Legyünk egészségesek, és ha így még tudok pár évet élni, az biztos, hogy boldogságot fog okozni! Nagyon sokat köszönhetek az SBTC-nek, a salgótarjáni városvezetésnek, a bányavezetésnek, illetve nem utolsósorban a szurkolóknak. Hogy ilyen kerek életutat tudtam bejárni, az nagy mértékben nekik is köszönhető, persze legfőképpen a családomnak.

Next Post

Ismertté váltak a 2020/2021-es szezon megyei utánpótlás kötelezettségei

Nincs változás az előző idényben alkalmazott kritériumokhoz képest. A napokban hivatalosan lezárt előző szezont követően a közelmúltban a következő megyei kiírásokkal kapcsolatban is ismertetésre kerültek fontos információk. Mostanra tudvalevővé vált, a 2020/2021-es bajnoki kiírásban milyen utánpótlás kötelezettségeket kell teljesíteniük a különféle osztályokban indulni szándékozó megyei egyesületeknek. Kimondható, nem történt változás […]
error: Content is protected !!