,,Rengeteget adott nekem a labdarúgás”

Gabi

A Jobbágyi futballját előbb játékosként majd edzőként is jó darabig segítő Bangó Zoltán szeretett egyesülete megszűnése után távolabb került a focitól, de ha kérnék, szívesen segítene, hogy újra élet költözzön faluja sportpályájára.

Jó pár olyan egyesület volt, van és lesz is a magyar, így nyilván a nógrádi labdarúgásban, ahol egy-egy lelkes személyen múlott vagy múlik, meddig marad(t) életben az adott klub. Ilyen sportembernek számított az a Bangó Zoltán is, aki előbb sokáig kapusként, majd szintén jó darabig keresztül edzőként és vezetőként segítette szeretett szülőfaluja, Jobbágyi futballját. Egészen a végül megszűnést hozó 2019-es esztendő nyaráig. A fociban eltöltött évtizedek kapcsán kérdeztük a hajdani remek és csupa szív hálóőrt.

– Hogyan került kapcsolatba a focival?

– 1974-ben megye kettes bajnoki címet szerzett a felnőtt, így egy osztállyal feljebb került – vágott bele Bangó Zoltán. Én akkor voltam kilenc éves. Olyan emberek fociztak a csapatban, mint Jancsó György, Bodor Ferenc, Bangó Ferenc, Csorda Tibor, vagy Papp Béla, akik nekem példaképnek számítottak. Amikor edzésük volt, szedhettem nekik a labdát a kapu mögött. Vetődgettem a lasztiért. Sokat jelentettek a testnevelőim, Jancsó György és Szabó Imre bácsi. Abban az időben kézilabdáztam és atletizáltam is. Hamarosan velük lehettem egy csapatban, elég fiatalon odakerültem, már nyolcadikos koromban védhettem a Szőnyi SE-ben, először “hamissal”, majd 1977-től hivatalosan is. Tízéves koromban a mezőnyben kezdtem, a koromhoz képest elég fejlett és magas voltam.

– Aztán milyen úton-módon került a gólvonal elé?

– Én voltam a legmagasabb, ezért beállítottak a kapuba, aztán ott ragadtam. Később serdülő válogatott lettem. Akkoriban már teljesen a focira fókuszáltam. 1981-ben már a felnőttben védtem. Kimaradtam a nyolcadikból, majd Hatvanba jelentkeztem suliba, ahova csak egy napot jártam, mert közben a Stécé elintézte, hogy egy salgótarjáni intézményben tanuljak tovább. Kollégista lettem, két évig ott védtem. Akkoriban volt ifi “négytől” kezdve ifi “egy” is, én pedig mindenhol védtem Ráadásul a mindegyik csapat bajnok lett, így négy aranyérmet kaptam. A felnőttel jártam hírverő meccsekre, pályaavatókra.

– Mi történt ezután?

– Visszatértem Jobbágyiba, majd egy évig a Síküveggyárnál voltam. Csodálatos időszak volt, profinak érezhettem magam. Azt csináltam, amit szeretek, edzettem és fociztam. Olyan ellenfelekkel találkozhattam, mint a Ferencváros, az Eger vagy a Vác. Aztán bevonultam katonának. Ettől függetlenül védtem a Szőnyi SE-nél. Leszerelésem után visszajöttem a Síküveggyárhoz, majd kölcsönadtak Selypre. Korábban, amikor a Romhány megnyerte a bajnokságot, oda akartak vinni első számú kapusnak, de a salgótarjániak nem engedtek el. 1987-től ott töltöttem pályafutásom egyik legszebb évét. Sokáig vezettük a megyei a bajnokságot, csak az utolsó három fordulóban veszítettünk pontokat. A következő idényre leigazolt a Pásztó, ahol öt esztendőt védtem, bajnokságot is nyertünk. 1992-ben elmentem Nagybátonyba, majd Tarra.

– Ezt követően ismét Jobbágyi jött a sorban.

– Gyerekkori barátaim unszolására tértem vissza, ebben az időszakban elég rossz állapotban volt a helyi foci. Dobogós helyezések után 1997-ben megnyertük a Déli-csoportot a megye kettőben, így feljutottunk. Ötödikek lettünk a megye egyben, majd egy nagy szponzor érkezett az egyesülethez. Én ekkor Héhalomra igazoltam, védeni akartam, Jobbágyiban viszont csak a kispadot szánták nekem, még az esélyt sem adták meg, hogy én legyek az első számú kapus. Új klubomnál nagyon jó gárdába kerültem és harmadikok lettünk az első évemben. Zsinórban kilenc meccset nyertünk, általában egy-nullás győzelmekkel. Több emlékezetes meccsem is volt ebben a szezonban. Egy mérkőzés különösen megmaradt bennem. Berkenyén játszottunk. Sokáig null-null volt az állás. Az utolsó percekben tizenegyest kapott az ellenfél. Az előtte lévő héten megnéztük őket Nagylócon. A kapusuk, Szunyogh lőtt akkor egy tizenegyest, “panenkásan” alápörgetett. Szóval ellenünk is kaptak egy büntető a végén. Előre eldöntöttem, nem mozdulok el, középen maradok. Megint megcsinálta, alápörgetett, pedig még le is tettem a kezeimet, hogy eldőlök. Aztán kicsit nagyképűen mellre vettem a labdát, majd azzal a lendülettel indítottam Csemert, aki be is rúgta a ziccert, aztán le is fújták a mérkőzést.

– Később újra nevelőklubja következett.

– Miután megnyerte a jobbágyi csapat a megye egyet, még fél évet bírta finanszírozni a főszponzor, majd teljesen új alapokra kellett helyezni a gárdát, csak Molnár Krisztián maradt a korábbi keretből. Jó pár embert összeszedtünk, hogy ne szűnjön meg az egyesület, én is visszamentem. Hatodikok lettünk, pedig csak hat pontot szereztünk tavasszal. Ezt követően visszaléptünk a megye kettőbe. Lánczi Imrével meg is nyertük a Déli-csoportot, Török Gáborral is volt egy jó tavaszunk, majd jó darabig stabil csapattá váltunk a megyei másodosztályban. Mindaddig, míg meg nem szűnt az egyesület.

– Mit gondol, akár többre is vihette volna?

– Rengeteget adott nekem a labdarúgás, nagyon sok pozitív emléket szereztem. Nem is tudnék igazán negatív élményt mondani. Persze, fiatalon én is mindig feljebb akartam menni. Álmodoztam róla, hogy majd nagy focista leszek, eljutok az NB I-ig és a válogatottig. Nem jött össze, csalódott viszont nem vagyok, ennyi volt bennem. Egy-két alkalommal rosszul döntöttem, például amikor az SBTC utánpótlásából hazajöttem. Hazacsaltak, nem az én érdekeimet nézték. Én edzőként mindig azon voltam, hogy minél feljebb segítsek egy fiatalt, és ha velem is így tettek volna, lehet, most másról beszélgetnénk. Örülök, hogy például egy csapatban lehettem Koncsik Lászlóval, Marcsok Jánossal. Kovács Istvánnal, Oláh Bélával, Kozma Istvánnal, Urbányi Istvánnal vagy Pintér Attilával. Sajnos azonban nekem nem volt megfelelően támogató szülői hátterem vagy segítő ismerősöm, aki egyengette volna az utamat.

– Megemlítendő, hogy edzőként is megmérette magát.

– Még bőven aktív játékoskoromban elkezdtem az edzősködést. 1993-ban már a Jobbágyi ifivel foglalkoztam. Több-kevesebb sikert értünk el, az volt a lényeg, hogy jó kapcsolatot alakítsunk ki a gyerekekkel. Azt próbáltam továbbadni, amit én is tanultam edzőimtől. Itt kiemelném Patkó Józsi bácsit, Horváth Gyulát és Kiss Laci bácsit. Csorba Tibornak azt köszönhetem, hogy nyolcadikos koromban be mert tenni a nagy csapatba. Eléggé jól rá tudott érezni a tehetséges játékosokra. Meg szeretném köszönni Szabó Mihálynak, hogy a játékos és az edzői pályafutásom során is képben volt velem. Főleg, amikor egyedül tartottam kézben a jobbágyi focit. A sport- és a magánéletben is mindig számíthattam rá. Köszönöm továbbá a főnököm, Bubla Szabolcs segítségét, aki rengeteget támogatott. Nélküle még nehezebb lett volna a sorsunk. Büszke vagyok a 2017-ben a megyei serdülő bajnokságot megnyerő társáságra, de a 2015-ös bronzéremre is, jobbak voltunk az első helyezettnél. Akkor azért nem mi lettünk bajnokok, mert a mindent eldöntő meccsen az országosban szereplő keretét állította ki ellenünk a Stécé. Más kategóriát képviseltek, csúnyán kikaptunk. A felnőttet is többé-kevésbé sikerrel vezettem. Mivel nem jártak edzésre a játékosok, nem tudom, felnőtt szinten mit tudtam volna kihozni magamból egy olyan gárdával, melynek a tagjai szeretnek edzeni és mindig a megfelelő tizenegy ember áll rendelkezésre, tartalékokkal. A mai vidéki futballban viszont ezt nehéz összehozni, mert mindenki a munkából él. Érdekes, de az én időmben volt erre idő. Ledolgoztuk a nyolc órát, aztán mentünk edzésre. Most már kevésbé marad energiájuk, mondjuk este héttől mozogni.

– Egy ideje eltávolodott a focitól. Hiányzik?

– Persze! Viszont most már a józan eszem diktál. Ez a futball már nem olyan, mint amikor az ember felszabadultan elment hétvégenként játszani, hét közben pedig edzésre. Már nem a szórakozásról és a hobbiról szól ez az egész. Az utolsó időszakomban már az idegeskedésé volt a főszerepe, sok volt a negatív dolog. Ráadásul nem kaptam megfelelő támogatást sem a falu vezetésétől. Itt arra gondolok, én az utolsó pillanatig küzdöttem azért, hogy el tudjunk indulni az előző bajnokságban, de rajtam kívül ez senkit nem érdekelt. Nem foglalkoztak vele, hogy egyesek tönkre vágták az egyesületet, tizenhat millió forintos tartozást csináltak. Felszámolás alá került az egyesület, és hogy ki tudják fizetni ennek a folyamatnak a megbízott biztosát, a faluvezetés megvette az öltözőben lévő tárgyakat. Az nem jutott eszükbe, ha már megvették ezeket a dolgokat, annyit kérhettek volna cserébe, hogy megcsinálják a pálya locsolórendszerét. Ez lehetett volna egy feltétel.

– Van még önben rossz érzés a nagyjából egy éve történt megszűnés miatt?

– Az biztos, hogy valaki hibázott, de nem én, ahogy sokan sejtik. Örülnék neki, ha itt is úgy állnának hozzá a településvezetők a focihoz, mint mondjuk Héhalomban. Amikor számomra nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet kihúzni a klubot a bajból, 2019 augusztusában falunapkor megszerveztem a búcsúmeccsemet. Sikerült lehívnom a Fradi-öregfiúkat, akik szívesen elfogadták a meghívást. Utólag is szeretném megköszönni Rácz Pityunak, hogy rengeteget segített ebben. Ő volt az egyedüli támogatóm és a mellettem lévő focista társaim. Végül elég jó színvonalon tudtuk lehozni az egész napos rendezvényt. Kaptam is egy emlékplakettet az önkormányzattól, amire szeretnék is büszke lenni, csak nem tudom, szívből jött-e a gesztus, mert a rá három hétre megjelenő helyi újságban egy betűt nem írtak róla. Pedig örültem volna neki, ha megemlítették volna, hogy elbúcsúztam és az önkormányzat részéről megköszönték Bangó Zoltánnak a falu sportjáért tett tevékenységét. Nem haragszok, de bízom benne, ezt a cikket egyszer még pótolják.

Fotók: Rudolf Herbst.

– Valamikor vajon lehet visszaút?

– Néha gondolok rá. Normális keretek között lehetne folytatni. Nem úgy, hogy azon görcsöl az ember, megleszünk-e. Mikor mondja le váratlanul valaki, hogy nem tud jönni. Vagy történik-e olyan, hogy valakit csak várunk, aztán elkésünk, vagy szótlanul nem jelenik meg, aztán csak tízen állunk ki. Egy éve nincsen foci Jobbágyiban. Egyre többen keresnek meg, hogy csináljuk meg ismét, jó lenne. Sokan már bánják, hogy nem tették oda magukat. A falu vezetésében viszont tudomásom szerint nincs ilyen hajlandóság, legalább is engem nem kerestek meg ez ügyben. Pedig az itteni foci tradicionálisnak számított megyei szinten. Amennyiben valaki szeretné csinálni, szóljanak és szívesen segítek, én azonban már nem akarom elvenni a hétvégéket a családomtól. Hivatalosan 1977-től voltam benne a futballban. Szerintem elég szép idő, hogy ennyi évet rászántam az életemből a labdarúgásra, ami a családom után a második legfontosabb dolog volt számomra. Azért figyelemmel kísérem az eseményeket, elolvasom a Nógrádifutball híreit, így nagyjából képben vagyok.

Next Post

Egyhetes edzőtáborral folytatja felkészülését a BSE

A Jobbágyi futballját előbb játékosként majd edzőként is jó darabig segítő Bangó Zoltán szeretett egyesülete megszűnése után távolabb került a focitól, de ha kérnék, szívesen segítene, hogy újra élet költözzön faluja sportpályájára. Jó pár olyan egyesület volt, van és lesz is a magyar, így nyilván a nógrádi labdarúgásban, ahol egy-egy […]
error: Content is protected !!