,,Nincs hiányérzetem”

Az NB I-ig jutó, manapság intézményvezetőként dolgozó egykori remek kapus, Szabó Csaba élményekkel teli pályafutására visszatekintve sem tenne semmit másként.

Szabó Csaba kifejezetten jól sikerült labdarúgó karriert tudhatott a háta mögött, mígnem 2012-ben úgy döntött, elbúcsúzik az aktív futballtól. Az NB I-ig is eljutó kapus alapvetően Békés megyei gyökerekkel rendelkezik, de 1995-tól kezdődően a nógrádi focival kapcsolatos évkönyvekbe is beírta magát, először az SBTC-t erősítette, majd ezt követően több más csapatban is letette a névjegyét szűkebb pátriánkban. Az egykori remek hálóőrrel élményekben gazdag pályafutása kapcsán beszélgettünk.

– Hogy van manapság, mivel tölti a mindennapokat?

– 2015 óta a balassagyarmati Dózsa György Iskolának vagyok az intézményvezetője, ami egyben sportiskolai feladatokat is ellát – vágott bele Szabó Csaba. A családommal Salgótarjánban élünk, a feleségem szintén pedagógiai munkát folytat, ő is tanító. A sporttal már csak amatőr, hobbiszinten foglalkozom, az SBTC öregfiúk csapatában védek.

– Mikor és hogyan fogant meg önben az ötlet, hogy a tanári pályára lépjen?

– Családi genetikát örököltem, hiszen a szüleim is pedagógusok voltak, de nem bántam meg! Édesapám intézményt is vezetett több cikluson keresztül, édesanyám pedig negyven éven át tanítónő volt.

– Hogyan tekint vissza focista pályafutásra kezdetére?

– Szerintem, mint abban az időben minden fiatal gyerkőcnek, az iskola után egyetlen szabadidős elfoglaltságunk volt, a foci! Rúgtuk a bőrt az utcában, a pályákon. 1982 környékén volt, amikor megkeresett és leigazolt a helyi, sarkadi egyesület. Ott edződtem, nevelkedtem. Ezt követően pedig szépen, szakaszosan, további állomások jöttek a sorban. A Sarkadi Kinizsiben indultam, majd egy edzőmérkőzésen felfigyelt rám a neves gyulai csapat és azonnal szerződést is kaptam.

– Annak idején milyen úton át került az SBTC-hez?

– Fiatalként kerültem az NB III-as Gyulához, ahol hét évet húztam le az ifjúsági, illetve a felnőtt együttesben. Emellett végeztem a főiskolát. Ott a Süle István által fémjelzett felnőttcsapatnál, kiváló egykori régi játékosok mellett nevelkedhettem. Ezután a Fodor Sándor által irányított gárdával bronzérmet szereztünk, például Steigerwald Zoltánnal vagy Kurucz Ádámmal a sorainkban. Hozzátenném, többször is a Békéscsabai Előre látószögébe kerültünk társaimmal, de nem valósult meg a klubváltás. Szerettem a Békés megyei településen focizni, a mai napig kedvenc városomnak tekintem. A jól sikerült szezon végeztével, 1995 nyarán megkeresett az SBTC, B. Kovács Zoltán és Kis Károly vezetésével. Próbajátékra hívtak. Ez egy háromnapos kiruccanás volt Gyuláról. Úgy látták, használható leszek, így igent mondtam. ’95 augusztusa óta tekintem magam nógrádi sportolónak, itteni embernek. Nagyon jól éreztem magam! Egy remek közösségben szerepelhettünk! A mérkőzések előtt, alatt és után is jelen volt az egységesség, a szakma, a munka, egyben a család. Az SBTC-hez való tartozás, illetve azok az eredmények szintén emlékezetesek, amiket el tudtunk érni elődeink után, ott voltunk az NB I kapujában, de rajtunk kívül álló okok miatt nem lett meg a feljutás.

– Ezután jöhetett a már említett élvonal.

– A Stécével elért eredmények után három első osztályú klub is megkeresett, a végkifejletben viszont a Debrecen és a Vác közül utóbbi csapatra esett a választásom, ahol hét mérkőzésem volt, több tévés meccsel is, amikre szívesen emlékezek vissza, akár a Vasas, a Ferencváros vagy a Honvéd elleni találkozókra, még ha az eredmények nem is mindig úgy alakultak, de jól éreztem magam a bőrömben. Elértem azt, amit szerettem volna. Lehetett volna hosszabb távú is, de azokban az időkben, a kilencvenes években a futballt is utolérte a gazdasági helyzet, a labdarúgó egyesületek anyagi problémákkal küzdöttek, így odébb álltam.

– Mit tudna elmondani a balassagyarmati korszakról?

– Miután Dunakesziről hazajöttem, megkerestek a BSE-től. Ekkortájt már gondolkodtam, hogy profi szinten, főállásban érdemes-e ezt még csinálni, hiszen megvolt a pedagógus végzettségem, illetve világ életemben szerettem volna visszamenni a gyerekekhez és tanítani. Viszont az akkor megyei első osztályú balassagyarmati csapatban új terveket tűztek ki annak idején, több salgótarjáni társammal pedig igent mondtunk. A kétezres évek elejétől, egészen a Gergely Károly nevével fémjelzett csapatig, az NB I/B-ig jutottunk. Neves csapatok ellen játszhattunk, egy jó közösségben, de hát a fránya gazdasági helyzet itt is közbeszólt.

– 2005-ben a megye egyben szerzett bajnoki címet a Kisbágyonnal. Hogyan gondol vissza erre az idényre?

– Nagyon jó csapat, illetve közösség kovácsolódott össze Jeck Feri bácsi kezei alatt. Engem annak idején ő keresett meg, és örömmel mondtam neki igent. Az SBTC-s családias hangulat után, ott is egy nagyon jó társaság alakult ki. Büszkék vagyunk rá, hogy a Magyar Kupában csak az Újpest ellen buktunk el, a kisbágyoni “arénában”, telt hát előtt.

– Ezt követően jött az ausztriai kaland.

– Volt váci játékostársammal, Romanek Jánossal döntöttünk így. Ki tudtunk kerülni egy osztrák ötödosztályú csapathoz, a Wallsee nevezetű együtteshez, ahol közel egy évet töltöttünk el. Itthon edzettem, illetve akkor már tanítottam, hétvégenként pedig kimentünk futballozni. Mondhatom, profi körülmények között focizhattunk.

– Amolyan összegzés gyanánt, hol érezte magát a legjobban az NB I-es szerepléssel kicsúcsosodó karrierje során?

– Gyermekkoromban az fogalmazódott meg bennem, hogy NB I-es focista szeretnék lenni. Úgy néz ki, nem is volt hiábavaló az a munka, amit ebbe belefektettem, mert a Sarkadon, a Gyulán, az SBTC-n, a Vácon, a Dunakeszin, a Balassagyarmaton keresztül, el is jutottam oda, az említett csapatokon kívül pedig megfordultam Ausztriában és a Vasasnál is, de említhetem a Kisbágyon, az SBFC, a Mátraterenye vagy a Karancsalja csapatát is. Közösségileg nem tennék különbséget. Természetesen, a színvonal, a háttér mindenütt más és más volt, de azt csinálhattam, amit szerettem. Volt egy tízéves korszakom, amikor a hobbim volt a munkám, és ennek nagyon örültem!

– Utólag visszatekintve, bármit is másképpen csinálna?

– Ezt többen meg szokták kérdezni tőlem. Én mindig azt mondom, soha nem hagytam ki az előttem álló lehetőségeket. Semmit nem bántam meg! Viszont azt tudni kell, a labdarúgóknak az a megítélése, az a nimbusza, ami a ’86-os évek után megváltozott, a mi pályafutásunkat, életünket is nagyban meghatározta, mint főállású futballistákét. Rossz döntést csak akkor hoztam, amikor az NB I kapujában választanom kellett, hogy Vác vagy Debrecen, azt viszont nem lehet tudni, mi lett volna, ha a cívisvárosba írok alá. Garamvölgyi Lajosék szerződéssel a kezükben házhoz jöttek, de ott volt előttem a váci kontaktus is. Talán a személyes kapcsolatok voltak azok, amik a Pest megyei csapat mellett döntöttek, itt többek között Kis Károly és Ivitz Zoltán személyére gondolok. Volt még egy fontos döntésem, 1999-ben Németh Tiborral és Szűcs Balázzsal egyetemben voltam kinn Finnországban próbajátékon az SC Vantaa-nál, ahol meg is feleltünk az elvárásoknak. Élő szerződéssel és vissza repülőjeggyel rendelkeztem, de akkoriban született meg első gyermekem, így itthon családapaként várt rám feladat, így kinn nemet mondtam, maradtam Nógrádban. Igazából semmit nem bántam meg, ha most újrakezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék! A mai infrastrukturális körülmények között, lehet, hogy még több lehetőségünk adódna, de nincs hiányérzetem.

– Utolsó hivatalos pályára lépése 2012-ben volt, amikor egy mérkőzés erejéig a Karancslapujtő kapujában állt.

– Tőzsér Zsolt keresett meg, hogy próbáljak még meg segíteni. Egykor sokan mondták, az úttörő, ahol tud, segít. Én is így voltam ezzel. Az ízületeim azonban megálljt parancsoltak, az első meccsemen meg is sérültem Palotáson, így az volt az utolsó mérkőzésem, ami számomra körülbelül tíz percig tartott. Ezután Palaticzky Szabolccsal a megye egybe bajnokká avanzsáltuk a Somost. Ekkor már nem terveztem komolyabb célokat, ezután már a hétköznapi életnek és a munkámnak szerettem volna élni. 2005-től Nógrádmegyerben kezdtem el újra tanítani, ahol tíz nagyon jó esztendőt töltöttem. A sport megmaradt szabadidős tevékenységnek. Sok dologra tudni kell nemet mondani az életben, ezt meg kell tanulni. Abban az időszakban már sokkal többet vett el a labdarúgás, mint amennyit adott, ez mindenre értendő. A barátságok, a kapcsolatok megmaradtak, ha találkozunk, örömmel elevenítjük fel a régi időket. 2012-ben eljött a vonal ideje, hogy elég!

– Sosem fordult meg a fejében, hogy ilyen vagy olyan formában edzősködjön?

– Balassagyarmaton voltam utánpótlás kapusedző, illetve a Nógrád megyei Utánpótlás Tehetségközpontnál is hasonló feladatot láttam el. A Stécénél is felbukkantam, egyéni vállalkozásban próbáltam segíteni, illetve kis ideig a László Loránd-féle csapatnál Szécsényben is megfordultam, fél éven keresztül foglalkoztam az ottani kapusokkal. Egy dolgot meg kell jegyezni, amit már többen megfogalmaztak! Ennek az egésznek akkor van értelme, ha mindenki akarja! A kapusposzt egy különleges pozíció. Nem elég beállni a gólvonal elé, ízig-vérig, napról-napra kell harcolni és mindennel megküzdeni! Ezért tenni és tenni kell! Mikor azt láttam, hogy én sokkal jobban akarom ezt az egész munkát, egyénre lebontva, mint a másik oldal, utána azért ilyen téren is megfogalmazódott bennem, hogy ez is elég. Egyébként, ha most hívnának, ahogy időm engedi, szívesen segítenék, de jelenleg nagyon jól érzem magam így a bőrömben, nem merült fel bennem, hogy folyamatosan foglalkozzak kapusedzősködéssel.

– Perpillanat maradt tehát az SBTC öregfiúk csapata.

– Nekem nagy megtiszteltetés, hogy ehhez a társasághoz tartozhatok! Olyan régi öregekkel lehetek együtt, akiket újságokból, régi archívumokból láthattam gyermekfejjel. A mai napig örömmel fogadnak, jókedvűen beszélgetünk a szakmáról és hétköznapi dolgokról. Ahogy időm engedi, bármilyen eseményen nagyon szívesen részt veszek, mérkőzéseken, egyéb találkozókon. Ezt a vonalat egyébként a mi generációnk veszi át, akikkel én annak idején megismerkedtem a ’95-ös években és nagyon jó velük együtt lenni, minden percét élvezem!

– Napjainkban követi még a nógrádi futball történéseit?

– Természetesen! Mindenkivel, valamennyi szinten képben vagyok, a legalacsonyabb osztálytól kezdve, egészen az NB I-ig figyelemmel kísérem az eseményeket, az érdekességeket, híreket. A szívem csücske a nógrádi foci, ahogy a Békés megyei is, de az országos magyar labdarúgást és a külföldi eseményeket is folyamatosan nyomon követem.

– Zárszóként megemlítendő, egy ideje sportvezetői tisztséget is betölt, hiszen jelen van a nemrégiben Balassagyarmaton létrehozott TALENT 2019 Utánpótlás Sportegyesületben.

– Igen, alelnökként dolgozom az egyesültben, Mohácsi Lászlóval, illetve több kollégámmal egyetemben. A futsalt, az atlétikát, az úszást, illetve a dzsúdót próbáljuk megszerettetni a fiatalokkal. Az első év után bronzérmet szereztek a lányaink a Heves megyei futsal bajnokságban, az U13-as és U15-ös fiúk pedig arany, illetve ezüstmedáliáig jutottak, ami már eleve egy örömteli esemény volt. Célunk az utánpótlásképzés, az állandó mozgás, az egészséges életmód biztosítása számukra, egyben az, hogy legyen egy fix alapbázisunk, a gyerekeknek pedig folyamatosan garantálni tudjuk a szabadidős sportolási lehetőségeket, illetve a versenysportra való felkészítés lehetőségét is kínáljuk. Végezetül, jó egészséget kívánok mindenkinek! Örülök a Nógrádifutball megkeresésének és további jó munkát kívánok!

error: Content is protected !!