,,Nem csak szakmát, hanem egyben hivatást is választottam”

Gabi

A labdarúgásban negyvenhét éve jelenlévő, manapság megyénk fociját nevelőedzőként segítő Józsa Csaba szerint egy jó szakembernek folyamatosan fejlődnie kell.

Szerencsére jó pár olyan sportemberrel találkozhatunk megyénkben, akik ilyen-olyan tevékenységével méltán kiérdemli ezt a megnevezést. Nyugodt szívvel ide sorolhatjuk azt a Józsa Csabát is, aki azon túl, hogy immáron negyvenkét esztendeje jelen van a futballban, jó pár évtizede nevelőedzőként segíti az ifjú labdarúgópalánták fejlődését. A nemrégiben ismét reneszánszát élő diósjenői fociban is fontos szerepet betöltő szakembert elhivatottsága kapcsán kérdeztük.

– Egész pontosan milyen tevékenységekkel foglalatoskodik manapság és hogy van napjainkban?

1987-től testnevelőként dolgozom a diósjenői általános iskolában – mondta Józsa Csaba. Mellette edzője vagyok a helyi sportegyesület utánpótlás csapatainak U7-től U-13-ig. Csoportvezetőként ténykedem az egyesületi Bozsik–program diósjenői csoportjában, valamint körzetvezetőként az intézményi Bozsik–program diósjenői körzetében. Jelen vagyok a Diósjenő SE elnökségében. Ezek mellett tagja vagyok a megyei diáksport szövetség elnökségének és a Rétság Városi Diáksport Bizottság vezetőjeként tevékenykedek. Sajnos a járvány miatt most minden tevékenység szünetel, illetve a tanítás digitális formában történik, így az edzések helyett kertészkedem vagy szakirodalmat olvasok.

– A kezdetekkor mikor és miért döntött úgy, hogy gyermekekkel szeretne foglalkozni?

– 1982-ben vettek föl Egerbe, a Tanárképző Főiskolára, ezzel eldőlt, hogy nem csak szakmát, hanem egyben hivatást is választottam. Ezt, azóta sem bántam meg, a mai napig örömmel megyek az iskolába, vagy az edzésekre, mérkőzésekre, tornákra.

– Ez a szenvedélye aztán mindmáig végigkísérte az életét. Mi az elhivatottság titka?

– Imádom a sportot. Szilvásváradon nőttem fel, már ötödik osztályos koromtól bejártam Egerbe. A focimeccsekről évekig nem hiányoztam, de ugyanúgy jártam a vízilabda, kosárlabda, kézilabda, röplabda csapatok mérkőzéseire is. Tízéves korom óta előfizetője voltam az akkori Népsport újságnak. Az olimpiai közvetítések minden percét végignéztem. A grundon a mindennapi foci mellett gyakran megmérkőztünk más sportágakban is.

– Milyen kiemelhető pozitív élményekkel gyarapodott edzői hivatása során?

– Játékosként és edzőként is nagyon sok embert ismertem meg, és igyekeztem is tanulni tőlük. Szeretném kiemelni Répás Béla bácsit, akinek csodáltam a játékát gyerekként, és amikor testnevelőként vagy edzőként találkoztunk, ugyanaz a nagyszerű ember volt, akiről csak maximális tisztelettel tudok beszélni. De hadd említsem meg Taskó Andrást és Bérczi Józsefet, akikhez több mint negyvenéves barátság fűz, és számomra mindig példamutatóan, alázattal, hitelesen tették a dolgukat. De szűkebb környezetemben is számos kiváló embert ismertem meg, amiért nagyon hálás vagyok.

– Mi a mottója nevelőedzőként?

– A mottóm az, hogy a rám bízott gyerekekből embereket, jó embereket neveljek. A sport, a labdarúgás, ehhez kiváló környezetet biztosít.

– Mit tudna elmondani aktív labdarúgó pályafutása kapcsán?

– 1973 és 2012 között, tehát 39 évig voltam aktív labdarúgó. Természetesen én is NB I-es focista akartam lenni. 1973-1980-ig voltam az Eger játékosa. Amikor kiöregedtem az ifjúsági csapatból, Bélapátfalvára kerültem, ami a szülőfalumtól nyolc kilométerre található. Itt lettem felnőttjátékos, ahol az első évben a megyei első osztályban, majd folyamatosan az NB III–ban szerepeltünk. Tudni kell, hogy abban az időben az NB III–ban is „profi” módon edzettünk, hiszen egy héten hét foglalkozásunk volt. Innen léphettem volna tovább az Eger NB I-es csapatába, ahová Csank János hívott, illetve egy másik NB I-es klubba is, de ekkor már úgy döntöttem, hogy inkább a tanári pályát választom. Tudatosan készültem a felvételire, orosz-testnevelés szakra, és miután felvettek, már a főiskolai tanulmányaim mellett jártam edzésekre. Miután elvégeztem a főiskolát, Diósjenőre kerültem, labdarúgó pályafutásomat pedig az ugyancsak NB III-as Romhányban folytattam. Három év után megszűnt a romhányi csapat támogatása, így ismét Bélapátfalván játszottam, úgy, hogy itthon egyedül edzettem, a hétvégén pedig oda utaztam, ahol a csapat pályára lépett. 1996-ban jöttem haza Diósjenőre focizni.

– Bár vereség lett a vége, mindenképpen említést érdemel, 58. életévéhez közeledvén ősszel hosszú idő után ismét szerelést öltött a diósjenői csapatban. Milyen érzés volt?

– Igen, az őszi szezon második fordulójában valóban kevés labdarúgó állt a csapat edzőjének rendelkezésére, és kérték, hogy segítsem ki a csapatot. Kaptam huszonöt perc lehetőséget. Bevallom, a vereség ellenére is felemelő érzés volt Nógrád megye szentélyében pályára lépni. Még csapattársaim sem tudták, hogy én már csaknem negyven évvel ezelőtt is játszottam itt bajnoki mérkőzést.

– Más szerepkörben is jelen volt, van az egyesület dicséretes szereplésében. Gyakorlatilag két év alatt a semmiből lett a megye egyik legjobb csapata a Diósjenő. Ön szerint mi a titok?

– A remek szereplés kulcsa a vezetőség. Éveken át megszállottan dolgoztak azért, hogy ilyen gyönyörű létesítményt építsenek föl. Legalább nyolc aktív vezetőnk van, akik mindennap tesznek azért, hogy fejlődjön az egyesület. De közülük is ki kell emelnem Horváth Attilát, Varga Sándort és Hornos Ádám elnököt, akik a pálya és az öltöző minden centiméterét megdolgozták, hogy minden célszerű, ugyanakkor szép is legyen. És most sem dőlnek hátra, folytatják tovább a létesítmény fejlesztését. Ugyancsak ki kell emelnem Eőry Tibor munkáját, aki mind szakmailag, mind pedagógiailag a megfelelő irányba vezeti a csapatot. Ezúton is hálás köszönet neki érte! Azt is meg kell említenem, hogy több játékosunk játszott korábban, vagy tért vissza Berkenyéről. German Józseféknek is jár a köszönet azért, hogy nem csak játszatták, hanem képezték is játékosainkat, és többek között ennek a gyümölcsét is élvezhetjük most. Mivel a vezetőségünk csaknem minden tagja a tanítványom, illetve a játékosom volt, bízom benne, hogy ehhez a szemlélethez, amit ők képviselnek, egy picit én is hozzá tudtam járulni.

– Visszatekintve, meglátása szerint mennyit változott a régió utánpótlás helyzete az elmúlt évtizedekben?

– Bár sok helyen javult a labdarúgás infrastruktúrája, mégis azzal szembesülünk, hogy kevesebb gyerek jár focizni. A mennyiségi csökkenés sajnos a minőségi csökkenést is magával hozza. Így azt kell, hogy mondjam, hogy előrelépésről csak szórványosan beszélhetünk, a visszaesés viszont lényegesen több ponton tetten érhető.

– Perpillanat milyen megoldások vezethetnének ahhoz, hogy pozitív változás következhessen be ilyen területen?

– A megoldások keresése összetett feladat. Egyet szeretnék kiemelni. Nemrég labdarúgás történeti vetélkedőt hirdettek, általános iskolásoknak. Négyfős csapatommal (12-14 évesek) bejutottunk az országos döntőbe. Mind a négy játékosom aktív labdarúgó volt. Nos, ők négyen nem tudtak fölsorolni a mai magyar NB I-ből ötnél több csapatot, hogy ott kik játszanak. Játékost pedig nem tudtak háromnál többet megnevezni! Sajnos itt tartunk, és ez nem az ő hibájuk.

– Mit gondol, mennyire viselhet meg ez az időszak egy fiatal focistát?

– Úgy gondolom, a fiatalokat nem fogja különösebben megviselni, bár sajnos még nem látjuk, hogy hol lesz a vége a járványnak. Tudom, hogy azért otthon többen is fociznak, akár a lakásban, akár az udvaron. Hogy a családokra mindez milyen kihatással lesz – munkahelyek elvesztése, kisebb jövedelem – ezt már negatívabban látom.

– Zárszóként mit tudna tanácsolni kollégáinak, hogy minél több ifjú focistával megszerettessék ezt a sportot?

– Talán a legfontosabb tanácsom az, hogy mind szakmailag, mind emberileg hitelesnek kell maradni a gyerekek és a szülők előtt. Itt nem lehet megtenni hosszú távon azt, hogy bort iszok és vizet prédikálok. A jó edzőnek is folyamatosan fejlődnie kell, keresni az új módszereket, ismereteket. Így talán lehet esély arra, hogy ne csak megszerettessük velük a labdarúgást, de meg is tudjuk tartani őket hosszú távon is. Ezúton is szeretném megköszönni a megkeresésüket! További sikeres munkát kívánok önöknek, a lap valamennyi olvasójának pedig jó egészséget, és mielőbbi mérkőzéseket kívánok!

Next Post

,,A megélt élmények mindig erőt, inspirációt adtak a folytatáshoz"

A hatvanegy évesen is több fronton aktív Komjáti István a csitári egyesület mellett megyénk játékvezetőit is elnyűhetetlenül segíti tapasztalatával. Szerencsére több olyan régi motoros is megtalálható a nógrádi futballban, akik így vagy úgy, de már jó ideje segítik ezt a szép játékot kis megyénkben. Az említett csoporthoz tartozik az a […]
error: Content is protected !!