,,Megfertőzött a futballvírus”

A játékosként romhányi színekben a Népstadionban Szabad Föld Kupa elsőséget szerző Kecskés József manapság már csak szurkolóként követi a labdarúgást.

Akadnak olyan egykori focisták, akik korábban előbb játékosként, majd edzőként is elértek valamit a nógrádi futballban, szépen-lassan azonban eljött az idő, hogy letegyék a lantot. Ilyen személynek mondható az a Kecskés József is, aki 1983-ban a Romhány SE színeiben megnyerte a Népstadionban sorra kerülő Szabad Föld Kupa döntőjét, majd ezt követően trénernek állt, mely tevékenységét még aztán jó pár évig űzte. Labdarúgáshoz fűződő emlékei kapcsán kérdeztük a rutinos sportembert.

– Hogy van manapság?

– Köszönöm szépen, élem a nyugdíjasok (nem egyhangú) életét, kertészkedek, millió dolog van a ház körül – kezdte Kecskés József. Korábban hetekig kinn sem voltam, a párom járt el vásárolni. Kicsit bezárva éreztem magam, de jó állampolgárhoz illően betartottam az előírásokat. Egyébként jól vagyok!

– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, amikor megszerette a focit?

– Már apró gyermekkoromtól megszállottja vagyok, úgy szoktam mondani, megfertőzött a futballvírus. Ezt édesapámtól örököltem. Őt fiatal korában el akarta vinni az MTK, beíratták volna az Állatorvosi Főiskolára, kapott volna iksz pengő zsebpénzt, és még az albérletét is fizették volna, csak menjen oda. Annak idején viszont még sokat jelentett az atyai szó, nagyapám pedig bohócnak nézte az akkori futballistákat, azt mondta neki: “nem leszel te bohóc fiam, pap leszel, mert a pap a falu ura!” Az is lett, református lelkész. Én viszont megörököltem tőle a foci szeretetét. 1951-ben születtem, de öt-hat évesen már tudtam az Aranycsapat összeállítását.

– Végül is hogyan jutott Nógrád megyébe?

– 1973 februárjában bevonultam katonának Rétságra. Összehívták az újoncokat. Amikor megkérdezték, ki játszott már az NB I-ben, még nem volt fenn egy kéz sem. Az NB II-re már ketten-hárman jelentkeztem, az NB III-ra már sokan. Aztán, amikor már a megye egynél tartottak, az egyik tiszthelyettes rám szólt, hogy emeljem már fel a kezem. Mondtam neki, de hisz én csak a BLSZ II-ben játszottam, ő erősködött, jelentkezzek. Megtettem. Sok NB-s futballista helyett én egyedül jutottam be “kopaszként” a csapatba. Aztán, mint utóbb kiderült, elég jó csapathoz kerültem.

– Milyen élményeket tudna elmondani az ezt követő időszakokról?

– Eleinte az volt a gond, mindig attól függött a csapat eredményessége, hogy sikerült a bevonultatás. A nagyoroszi parancsnok sokkal jobban szerette a futballt, ami meg is látszott, Nagy Laci bácsi több jó játékost is el tudott az akkor megye hármas csapatához. Aztán létrejött egy kapcsolat a tatai hadosztállyal, akik oda nem kellettek, Rétságra irányították őket. Ekkorra már egész jó gárda alakult ki. Leszerelésemet követően is játszottam még a Honvéd Vörös Csillag SE-nél. 1979-ben aztán úgy döntött az akkori igazgató, kell neki egy olyan csapat, amely a Romhányi Építési Kerámiagyár nevét nem csak kisközségekbe, hanem nagyobb városokba is elviszi, reklámhordozóként. Utasítás szintjén kiadta az ukázt, hogy a környékbeli jobb játékosokat oda kell vinni. Én is így kerültem oda. Később megkezdődött a romhányi aranykorszak. Olyan időszaka azóta sem volt a helyi futballnak, mint ’79-től ’90-ig. Előbb harmadikok, majd másodikok lettünk, míg felkerültünk az akkor megalakuló NB III-ba. Egy átszervezés miatt rögtön kiestünk. Öröm az ürömben, hogy bár búcsúztunk, így ’83-ban Szabad Föld Kupa döntőt játszhattunk a Vasvár ellen, amit négy-nullra megnyertünk. Május negyedikén volt harminchét éve. Két esztendő múlva aztán ismét felkerültünk. Ez szintén emlékezetes dátum, hiszen ’84-ben veretlenül nyertük meg a megyei bajnokságot. Ezután pályaedző voltam, egészen ’89-ig, majd egy év múlva bekrepált a gyár.

– Később aztán edzőként is megmérette magát.

– Romhány után játékos-edző voltam Bercelen. Ezt követően volt egy kis kihagyás, majd ’93-ban a Rétság VSE-hez kerültem, egykori csapattársam, Menczer Boldi hívására. Egy év elteltével Bánk következett. 2002-ben visszamentem dolgozni a Zalakerámiához, 2006-ig pedig a megye egyes csapatnak voltam az edzője. Nyugdíjazásomat követően egy időre elkerültem a Fejér megyei Lajoskomáromra. Két és fél évig voltam a megyei másod-, majd első osztályú együttes edzője. Tizenkét szezon után sikerült feljuttatni a társaságot. Azóta nincs komolyabb kapcsolatom a focival. Szomorú szívvel lejárok a romhányi mérkőzésekre.

– Hiányzik a kispad?

– Hazudnék, ha ezt mondanám, hogy nem, de volt egy-két olyan tapasztalat, ami nem volt kellemes. Hatvankilenc éves leszek, így azért fizikailag már nem hiányolom. Sok nemzetközi futballt nézek a tv-ben, a szívem gyermekkorom óta a Barcelonáé és a Liverpoolé. Szoktam olvasni is, a Nógrádifutball honlapot is rendszeresen követem. nagyon jó dolog, hogy van egy ilyen oldal! Viszont szombaton vagy vasárnap azért csak visszagondolok a múltra, amikor már indultunk a meccsekre, de el tudom foglalni magam. Igazán már nem hiányzik, főleg a mostani körülmények.

– Mire gondol?

– Bárhova megy az ember, egy vállalkozó vagy egy csoport beteszi a pénzét, aztán ő az úr. Megmondja, hogyan legyen összeállítva a csapat. Ne adj isten, milyen eredményt kell elérni vagy nem elérni… Ebből korábban volt afférom. Ezután mondtam neki, akkor üljön le a kispadra és csinálja ő, én pedig megyek.

– Egyébként milyen emlékekre tekint vissza a legkellemesebben?

– Csodálatos élmény volt a a Romhánnyal a Népstadionban játszani, de mondanék még egy másik emléket is. Már öregfiúk koromban, javarészt romhányi társakkal összeállva, Dósa Józsi bátyánk megszervezte nekünk ’87 nyarán, hogy négy hétre kimessünk játszani három mérkőzést Kanadába, Thunder Bay-be, és az USA-ba, Minneapolis-ba. Ezeken a helyeken még emlékeztek a magyar futballra. Fekete-fehér szerelésünk volt. Egy srác rögtön kérdezte, hogy csak nem a Salgótarjáni BTC vagyunk?! Szintén szép emlék, amikor Romhányban edzősködtem, az Adrián üdülhettünk egy hetet, de voltunk az olaszországi Trentóban is. Megemlíteném még, 1984 után néhány évet mi képviseltük Nógrád megyét a Felvidéken (Komárom, Érsekújvár, Párkány) rendezett Dunakanyar elnevezésű kupán, két másik magyar együttessel. Itt egyszer játékosként, egyszer pedig pályaedzőként (Kertész Jani bácsi mellett) vettem részt. Csak a felvidéki csapatokkal játszottunk, aztán a következő évben mi fogadtuk őket.

 

– Az elmúlt évtizedekre visszatekintve egyébként, hogy látja, mennyit változott a nógrádi foci?

Sajnos nem csak nógrádi, hanem magyarországi viszonylatban igaz, hogy évről-évre alacsonyabb a színvonal, mégis egyre nagyobb az elvárások minden szinten. Az NB I-ben irreálisan magasak a fizetések, a nézőszámokat pedig ne is említsük. Régen Romhányban egy meccsen többen voltak, mint most két első osztályú bajnokin összeadva. Lajoskomáromban volt négy-öt srác, akik a kaposvári Bene Ferenc Akadémián is tanultak és próbálták elsajátítani a futball rejtelmeit. Semmivel sem tűntek ki azok között, akik az otthoni megyei ificsapatból kerültek föl. Nem látszott rajtuk, hogy technikailag képzettebbek lennének vagy akár fejben többet tudnának. Akkoriban a Puskás Akadémia harmadik csapata a megye egyben szerepelt. A Pancho Aréna egyik edzőpályáján játszottunk, de a főépületben öltöztünk. Láthattuk, minden megvolt abban a létesítményben. Mégis feltehetjük a kérdést, hány olyan ember került k a Puskás Akadémiáról, aki később Európa nem is elit, hanem mondjuk középkategóriás klubjához eljutott? Sajnos nem sok… Egy akadémiának arról kellene szólni, olyan játékosokat képeznek, akiket tizennyolc-tizenkilenc évesen el tudnak adni nagy kluboknak, a bevételből pedig üzemeltetjük a klubot, nem állami támogatásból és TAO-ból, az első csapatban pedig kiégett harmincöt éves szerbek és más külföldiek játszanak… Nem értem, minek a képzés, ha utána vagy elvesznek a gyerekek vagy mennek a megye egybe?! Szerintem ez a jelenség vírus a fociban. Kis csapatoknál főleg nyűg az utánpótlás. A Bánk azért nem megy fel megye egybe, mert nem tudják összeszedni a Bozsikos-korosztályokat. Egy hétszáz fős faluban nem születik annyi gyerek. Én ezt teljesen másképp csinálnám, akár előírás alapon. Az egyesületek helyében az iskolákban osztályonként megfizetném az iskolai sportolást, az edzőket, hogy tizennégy éves korokig ott sportolhassanak, a testnevelő tanárokkal, akik közül soknak van fociedzői képesítése is. Őket kellene megfizetni. Sajnos az utánpótlás edzőket nem becsülik meg. Ők tanítják meg az alapokat a gyerekeknek, hat éves kortól, tizennyolcig foglalkoznak velük. Mégis, ők hányad részét kapják az első csapat edzőjének fizetésének? Jelentéktelen összegről beszélünk.

– Vajon miért változhatott meg ennyire a focit körülvevő közeg, akár a fiataloknál?

– A mai gyerekeknek mondanám, nem értem, miért nem lehet szeretni a futballt. Kinn lehetnek, jó társaságban. Még edzőként is nagyon sokat jelentett az, hogy hetente három-négy alkalommal fiatalokkal voltam körülvéve, mondhatom, kicsit még fiatalított is. Régen a romhányi salakos pályán annyi gyerek volt, hogy nem lehetett beférni, majdnem verekedni kellett, hogy ki játsszon. A múltkor jártam arra. A salakpályát felverte a fű, tehát magyarul, már nem játszanak rajta… Valahogy kiveszett a gyerekek életéből a foci, pedig egy nagyon szép sport! Sokan fogják ezt a mostani jólétre. Ez szerintem nem így van. Nézzük meg a nyugati országokat, akik már korábban eljutottak erre az életszínvonalra, mégis vannak tehetségek, jól működő akadémiák, és futball. El kell gondolkodni Magyarországon, hogy megadjuk a lehetőséget a fiataloknak. Emlékezhetünk szegény Mészöly Kálmán korábban hírhedtté váló mondására a Sport TV-n, ami után soha többé nem tehette be oda a lábát. Szerintem viszont nem őt kellett volna így büntetni, hanem tényleg utánanézni, ha már vannak akadémiák, az onnan kikerülő srácokat felkarolni. Azt gondolom, nem lenne rosszabb a futball, mint így. Persze az is lehet, olyanok az igényeik, hogy a külföldiek olcsóbbnak számítanak. Ebbe nem látok bele, így nem tudom, de azt igen, hogy nem a jelenlegi módszer a megoldás!

– Zárszóként, mi a véleménye a romhányi labdarúgásról?

– Minden adott lehet egy jó csapathoz, sajnos azonban a megye háromban is csak a középmezőnyben van a gárda. Valamikor híres volt Romhány az utánpótlásképzésről, most azonban ez nem igaz. Miután tönkre ment a gyár, privatizálták. 2008-ig még az önkormányzat jelentősen beszállt a költségekbe. Aztán jött a nagy semmi. Megjelentek budapesti szerencselovagok, átvették a csapatot. Két éve végre sikerült őket elpaterolni innen. Hiába nyertek pályázatokat, jóformán semmi sem jutott belőle a csapatnak. Most fiatal agilis vezetők vannak, de jól tudjuk, milyen pénz kell ahhoz, hogy egy csapatot már a megyei első osztályban fel lehessen tartani. Mondok egy példát a Fejér megyéből nemrégiben NB III-ba kerülő Iváncsáról, ahol egy nagy kamionos cég tulajdonosa a szponzor. 2013 körül havi százhatvanezer forintos fizetést adott a játékosainak, nem kellett dolgozniuk, csak edzésre járniuk, pontonként pedig tizenötezer forintot kaptak, és mivel majdnem minden meccset megnyertek, átlagban közel kétszázezret kerestek, munka nélkül. Sajnos már ez a tendencia. Már korábban mondtam, azt kellett volna jól helybenhagyni, aki az amatőr futballban pénzt adott a játékosoknak. Sajnos sok helyen már a legalacsonyabb osztályban is fizetnek. Persze Romhányban most amatőr a társaság, olyan is a csapat.

error: Content is protected !!