,,Más világ volt”

Az SBTC-ben lehúzott húsz év mellett az NB I-es Haladásban is szerelést húzó Németh Tibor szíve szerint sosem hagyta volna el nevelőklubját.

A korábbi évtizedekben szerencsére a mostani időszakban tapasztaltaknál jóval több örömben volt részük a nógrádi labdarúgás kedvelőinek, jó darabig országos szinten is meghatározó szerepet töltöttek be csapataink. Akadtak olyan futballisták is, aki szűkebb környezetükből indulva tudtak eljutni az NB I-ig. Ide sorolható az a Németh Tibor is, aki aktív pályafutása során az SBTC-ből indulva kötött ki az anno első osztályú Szombathelyi Haladásnál, de az említett klubokon kívül még más csapatoknál is letette a névjegyét. Az immáron hat esztendeje Ausztriában egy kertépítő cégnél dolgozó egykori remek középpályást arra kértük, elevenítse fel számunkra karrierje mozzanatait.

– Hogyan gondol vissza pályafutása legelejére?

– Végigjártam azt a bizonyos szamárlétrát, Csincsik Sanyi bácsinál, illetve Horváth Gyulánál kezdtünk a serdülőben – vágott bele Németh Tibor. Mi voltunk az első focis osztály a Petőfi Sándor Általános Iskolában. Reggel hatkor már edzésünk volt, nyolckor kezdődött az iskola, délután pedig a Tóstrandon jöhetett az újabb foglalkozás. Ezt követően jött Kmetty Józsi bácsi, Kökény József, majd Patkó József. Mindannyiuknak nagy köszönettel tartozom kitartó és lelkes munkájukért!

Aztán később jöhetett a felnőttcsapat.

– Többre is vihettük volna. Kétszer is ott voltunk a feljutás kapujában, egy-egy ízben B. Kovács Zoltánnal, illetve Kis Károllyal is közel voltunk hozzá, de nem raktuk fel az i-re a pontot, a véleményem szerint azonban ez egyszer sem rajtunk múlott! Előbb a Videotonnal szemben elbuktuk az osztályozót, majd a második alkalommal a város nem állt mellénk, hogy ez sikerüljön. Ez a két eset nekem máig fájó élmény, mert kétszer is ott voltunk az osztályváltás kapujában, mégsem tudtunk felkerülni az NB I-be, pedig jó lett volna, ha egy Salgótarján visszakerül az első osztályba.

 

– Ezután következett a Dunakeszi.

– Ott is nagyon jó csapatunk volt és egy ideig versenyben voltunk az élvonalba történő feljutásért. Együtt játszhattam, Telek Andrással, Détári Lajossal, Urbán Flóriánnal, Borgulya Istvánnal, Véber Györggyel, vagy éppen Miroslav Reskoval. Sajnos azonban elfogyott a pénz, aztán, akinek volt rá lehetősége, elment a szélrózsa minden irányába.

– Ön például az NB I-be tudott igazolni, majd később újra Nógrád megye felé vette az irányt.

– Elkerültem a Haladásba, ahol hároméves szerződést kötöttem. Végül másfél szezont voltam Szombathelyen. Itt Vincze Géza, majd Keszei Ferenc vezette a gárdát, és Halmosi Péterrel is a csapattársam volt, később pedig érkezett Győri Zoltán is. Kipróbálhattam magam az NB I-ben. Ezután a BSE-hez mentem, ahol Kis Károly volt az edző. Időközben B. Kovács Zoltán lett a Százhalombatta másodedzője, így oda kerültem. Itt is jól szerepeltünk az egycsoportos NB I/B-ben, de pénzügyi gondok adódtak. Akkoriban a Rácz Pityu-féle Magyargéc következett a pályafutásomban. Csinált egy nagyon jó csapatot és feljutottunk az NB III-ba. Én viszont ott már nem játszottam, hanem visszamentem az SBTC-be, ahol Simon Attila volt az edző és Öblös név alatt futottunk. Aztán jött egy sérülés, Tatán voltunk edzőtáborban, amikor részlegesen elszakadt a keresztszalagom.

– A súlyos sérülés után ki is hagyott egy évet.

– Igen, kis időre leálltam. Aztán Kis Károly vette át a Ferenczi Béla-féle SBFC-t, az ő invitálásra pedig odamentem. Keserves alapozás várt rám, hiszen nem keveset hagytam ki. Ott is a feljutásért játszottunk volna, de problémák adódtak. A csapat egyik fele elment Egerbe, a másik része maradt. Az önkormányzat egyedül már nem tudta támogatni a klubot, ezért füstbe ment terv lett a feljutás az NB II-be. Nem tudom egyébként, ez a balszerencse miért kísért végig a pályafutásomban. Többször is előfordult, hogy versenyben voltunk a felkerülésért, de aztán elfogyott a pénz, megszűnt a csapat vagy valaki összeveszett valakivel. Rögtön ezután a Kopka László által támogatott Kisbágyonban is megfordultam, ahol bajnokok lettünk és feljutottunk az NB III-ba. A következő klubom a Kisterenye volt, ahol amikor átvettük a csapatot, a mezőny végén voltunk, majd a harmadik helyen zártunk.

– Ezt követően a Szécsény színeiben volt még egy megyei szinten kiemelkedőnek számító éve.

– Korábban Mátyus Sándor volt Kis Károly segítője, majd ő lett a a Szécsény edzője. Szólt, hogy lenne-e kedvem ott focizni. Ekkoriban már saját vállalkozásom volt, ezért mondtam neki, nem tudok minden edzésen ott lenni, mert már nem a foci az első. Ő ezt megértette és ott folytattam. Volt egy nagyon jó évünk, a bajnoki cím mellett megnyertük a Megyei Kupát, így a Szuperkupát is, illetve kijutottunk a Magyar Kupa országos főtáblájára, ahol a Putnokkal játszottunk.

– Hamarosan pedig le is tette a lantot.

– Nagybátony volt a végállás, ahol Csatlós Tamás volt az edző. Feljutottunk a harmadosztályba, Bazsó Gabi bácsi volt a főszponzor. Nagynevű játékosok érkeztek, akik elvitték a rengeteg pénzt, jó teljesítményt viszont nem igazán tudtak mutatni. Ezt követően abbahagytam a karrieremet.

– Utólag visszagondolva, bármi alakulhatott volna másként pályafutásában?

– Soha nem hagytam volna az SBTC-t, ha a város beáll a klub mögé. Annak idején vissza kellett lépni az NB III-ba, akkor pedig gyakorlatilag a játékosok zöme odébbállt. Van bennem hiányérzet, mert szerettem volna a Stécé színeiben az első osztályban szerepelni. Mostanában nem túl jó ránézni, hol tart az SBTC. Egy ilyen klubnak nem ott kellene szerepelnie, ahol most, hanem sokkal előrébb! Akkor lennék boldog, ha minél magasabb szinten focizhatna a csapat, és remélem, ha már nekünk nem sikerült, egyszer még feljuthat az NB I-be a Stécé. Bár ez nem lesz egyszerű!

– Melyik korszakára tekint vissza a legszívesebben?

– Mindegyikre szívesen emlékszem vissza. De a Stécét tudnám kiemelni. Ott nevelkedtem és futballoztam le a fél életemet, húsz évet. Ott lettem igazolt, majd felnőtt labdarúgó. Mindig a szívem csücske marad a klub! Bár nem tudok kijárni a meccsekre, de az interneten nyomon követem a csapattal kapcsolatos híreket. Nekünk még nem volt műfüves pályánk. Hátul köröztünk egy edzőpályán, amit “katlannak” hívtak. A salakos pályától, a szeszfőzdéig róttuk a köröket és vissza. Tejesen más volt akkoriban focizni. A suli után felpattantam a buszra, aztán alig vártam, hogy kiérjek a pályára. Amikor felkerültem az első csapathoz, Répás Béla bácsi volt az edző, és például Juhász, Zimonyi, Babcsán vagy Lipták is ott futballozott. Más világ volt, meg kellett adni a tiszteletet az idősebbeknek. Nem volt olyan, hogy egy fiatal szaladt be az edzés végén, meg kellet várni amíg lefürödtek az öregebbek, aztán jöhettek ők. Pattogató Feri bácsi például ki sem bokszolta a fiatalok cipőjét, hiába rakták oda, a következő mérkőzésen ugyanolyan sáros volt, mint amikor odatette. Amíg valaki nem tette le a névjegyét, sok beleszólása nem volt a dolgokba. Megvolt a tisztelet, az alázat a foci iránt. Én szerettem edzésre járni. Minden foglalkozás után kinn maradtunk. Akkor még velünk volt Szojka Feri bácsi is, isten nyugosztalja. Két edzés között eljártam vele gombázni a lelátó fölé. Most már nincs ilyen jó kapcsolat edző és játékos között. Egy egész napot tudnék mesélni erről az időszakról! Ez a csapat olyan volt, mint egy igazi család, amit sehol máshol nem éreztem. Jutka néni, a szertáros az edzések után többször főzött nekünk, Feri bácsi pedig hozta a gombafasírtot, krumplival. Nevelőklubomon kívül megemlíteném még a Magyargécet is, ahol hasonló volt a légkör, a mérkőzések után kaja, pia és tombola várt, olyan volt az egész, mint egy lagzi.

Kis Károly annak idején így nyilatkozott riportalanyunkról:

– Hosszabb távon sosem kacérkodott a gondolattal, hogy edző legyen?

– Megvan a “B”-licencem, de valamiért távol került tőlem az edzősködés. Ahogy annak idején Détári Lajos mondta, ne az elnök vagy a szülő mondja meg, hogy döntsön egy edző és senki se akarja befolyásolni őt, hogy például ki játsszon! Amíg ez a jelenség fennáll Magyarországon, nem hiszem, hogy lesz előrelépés. Az edző azért van, mert ő van együtt a csapattal, ő vállalja a felelősséget, más pedig ne akarjon beleszólni a munkájába.

– Zárjuk interjúnkat karrierje legmaradandóbb élményével. Melyik a legemlékezetesebb mozzanat a mögöttünk hagyott évtizedekből?

– Volt egy féléves kihagyásom részleges bokaszalag-szakadás miatt. Az utolsó kezelés után értekeztünk az edzőnkkel, Kis Károllyal. Sok volt a hiányzó, ezért megkérdezte, tudok-e menni meccsre, leülnék-e a kispadra. Rábólintottam. Szó szerint ezt mondta: “gyere ki, leülsz a padra, beállsz tíz percre, rúgsz egy gólt, és azzal nyerünk!” Így is lett! Ez a mai napig élénken megmaradt bennem. Esős időben, mély talajú pályán, Szoboszlai Imi gurította le a labdát, én pedig futtából, huszonkét méterről bevertem a vinklibe az öltöző felőli kapuba a paksi Bitának.

error: Content is protected !!