,,Elégedett lehetek a pályafutásommal”

Gabi

A labdarúgásban jó pár évtizedet lehúzó, az SBTC mellett Kisbágyonban és Karancslapujtőn is szép időszakokat töltő Sági László számára életre szóló élményt adott a futball.

A nógrádi labdarúgás előző évtizedeinek lapjain rendre felbukkantak olyan sportemberek, akik méltán tették le névjegyüket egy-egy generáció számára. Annak idején ilyen focistának számított az a Sági László is, aki az SBTC-ben, Kisbágyonban, illetve Karancslapujtőn is emlékezetes időszakokat töltött, mígnem 2007-ben utóbbi egyesület színeiben köszönt el az aktív játéktól. A szeretett sportjának manapság elsősorban már csak a Stécé öregfiúk csapatában hódoló egykori csupa szív futballistát tartalmas pályafutása kapcsán kérdeztük.

– Hogyan emlékszik vissza pályafutása legelejére?

– Falusi gyerek lévén szabadidőnket mindig kinn a természetben töltöttük – kezdte Sági László. Abban az időben még nem volt más elfoglaltsága az embernek. Sokat futballoztunk a réten két vakondtúrás között, aztán egyszer lekeveredtünk a pályára, szedtük a felnőttek edzésén az ellőtt labdákat. Később egyszer csak szóltak, toborzás van a serdülőben, lenne-e kedvünk focizni. Több barátommal aztán csatlakoztunk is a helyi egyesülethez és így lettem igazolt futballista Karancslapujtőn 1976-ban. Végigjártam a szamárlétrát, a serdülőt, az ifit, majd tizenhat évesen már játszottam az első csapatban. 1983-ban megnyertük a járási bajnokságot, Horváth Feri bácsi (“Fefe”), az SBTC egykori aranycsapatának tagja volt az edzőnk és játszott még nálunk akkoriban levezetésképpen Miklós József is, aki szintén az SBTC ’71-72-es vidék legjobb csapatának tagja volt.

– Még ebben az évben át is igazolt az SBTC-hez.

– Az NB II-ben szerepelt a csapat, Borbély András volt az edző. Tizennyolc éves voltam. Már előtte jártam Stécé-meccsekre, de azért így teljesen más volt. Közvetlen közelről ismerhettem meg olyan játékosokat, mint Földi Attila, Berindán László, Kovács II József (a „vörös” Kovács), Balga József vagy Juhász István és Babcsán József. Kicsit meg is voltam fogva. Lehet, hogy ennek köszönhetően az első mérkőzésemen meg is sérültem, eltörött a bokám. Kihagytam fél évet, aztán mire újra játékba lendülhettem volna, elmentem főiskolára. A tanulást nem szerettem volna elhanyagolni, lekerültem Pécsre. Folytattam a focit is, a főiskolán Garami Józsi bácsi volt a testnevelő tanárom, aki akkoriban a helyi junioroknak volt az edzője. Kérdezte, lenne-e kedvem lemenni hozzájuk. Volt! Ott viszont mindennap foglalkozások voltak, amit nem tudtam összeegyeztetni a tanulmányaimmal, így azt a szálat nem vittem tovább. Azonban a városi felsőoktatási intézményeknek volt egy összevont sportegyesülete, a PEAC, mely csapat a megyei első osztályban szerepelt. Voltak csapattársak a helyi tudományegyetemről, az orvosiról, a tanárképzőről vagy például a műszakiról. Itt játszottam én is három évig. Magasan képzett, jó csapattársaim voltak. Az egyik szezonban majdnem megnyertük a megyei bajnokságot, az utolsó fordulóban buktuk el az NB III-at.

– Mi történt ezután?

– 1987-ben befejeztem a tanulmányaimat, majd visszatértem az SBTC-hez. Elkezdtem az alapozást. Akkoriban Haász Sándor volt az edző. Nem volt azonban sok időm, mert augusztusban bevonultam katonának Miskolcra. 1989-ig a Honvéd Papp József SE-ben futballoztam a megyeiben, illetve az NB III-ban. A katonaság után kaptam a környékről megkereséseket (például Leninvárosból), de a szívem visszahúzott és inkább visszatértem az akkor NB III-as Stécéhez, ahol abban az időben Répás Béla bácsi volt az edző. Pár év NB III-ban töltött év után (a Síküveggyárral történt egyesülést követően volt egy év NB II) aztán B. Kovács Zoltán vezetésével megnyertük a bajnokságot és felkerültünk a másodosztályba. Ott mindjárt az első évben osztályozós helyen végeztünk. Tényleg egy nagyon jó csapat jött össze. Mondhatnám, hogy csak a körülmények szerencsétlen összejátszásán múlott, hogy nem sikerült behúznunk az osztályozót a Parmalattal szemben, így nem jött össze az élvonalba kerülés. Sajnos így alakult. B. Kovács Zoltán után Kis Károly lett az edző, aki szintén  egy nagyon jó gárdát rakott össze. Kopka Laci bácsi volt a főtámogató, akinek szintén hálás lehetek az akkori és pár évvel későbbi pályafutásommal kapcsolatban is. 1999-ben aztán az önkormányzat megvonta a támogatást a csapattól, Laci bácsi pedig már nem tudta egy az egyben vállalni a klub támogatását, így vissza kellett lépni az NB II-től, holott akkor is csak pár ponttal maradtunk le az osztályozót érő harmadik helyről. Ez a feljutás viszont nem a pályán dőlt el, hanem a fehér asztalnál. A Szegedtől előbb levontak hat pontot jogosulatlan játék miatt, majd azokat visszaadták nekik, így lettek ők NB I-esek. Szóval kétszer is az első osztály kapujában buktunk el, most is azt mondom, kis szerencsével sikerülhetett volna az élvonal a kilencvenes években, de hát az égiek nem akarták, hogy ez összejöjjön. Jó lett volna a Stécével az NB I-ben szerepelni, de úgy gondolom, elégedett lehetek a pályafutásommal.

– Aztán miért határozott úgy, hogy máshol folytatja?

– Az anyagi problémák hatására megint egy csapatnyi játékos távozott az egyesülettől, bár volt rá esély, hogy megint egy jó gárda jöjjön össze. Sisa Tibort kérték fel a vezetők edzőnek, viszont annyira zavarosak voltak a körülmények, hogy ebben a helyzetben ő is inkább megköszönte a lehetőséget. Én ekkor harmincöt évesen úgy döntöttem, eligazolok az NB III-ba akkor feljutó Karancslapujtőhöz. Akkora már civil foglalkozást is találtam magamnak, öt faluban lettem építésügyi igazgatási ügyintéző, amellett futballoztam. Három évet töltöttem a csapattal az NB III-ban és úgy döntöttem, hogy befejezem.

– Nem kellett sokat várni és ismét a Stécében találta magát.

– A csapat akkoriban már a megyei első osztályban szerepelt és volt egy nagyon rossz széria, majdnem onnan is búcsúzott a gárda. Akkor kerestek meg és mentünk oda Garai Csabával, Novák Lacival, Stark Janival, Dóra Zolival, hogy segítsünk a csapatnak. Lipták Zoli volt a játékos-edző. Tavasszal majdnem minden meccset megnyertünk, és végül a nyolcadik helyen végeztünk.

– Aztán hamarosan jött egy újabb kaland, Kisbágyonba tette át a székhelyét.

– Jeck Feri bácsi volt az edző a megye egyes Kisbágyonnál, és Kopka László volt a csapat támogatója, megkeresett, volna-e kedvem odamenni, mert komoly célokat tűztek ki, fel szeretnének jutni a harmadik vonalba. Az előző szezonban látott játszani, úgy volt vele, tudnék segíteni a csapatnak. Garai Csabival igazoltunk oda és a második évben meg is nyertük a bajnokságot, majd három szezont húztunk le az NB III-ban. Életem egyik meghatározó időszaka volt. Tényleg egy olyan közösségbe kerültünk, ami annak idején a kilencvenes években az SBTC-re volt jellemző. Egy összetartó baráti társaságban focizhattunk, ahova öröm volt edzésre, meccsre járni.

– Az ön által elmondottak alapján, csapataira általánosságban jellemző volt a baráti légkör.

– Mindig is azt vallottam, ha egy csapatnál az öltözőben megvan az összhang, a játékosok jól érzik magukat egymás társasságában az edzéseken, meccseken és azok után is, nincsenek széthúzások, akkor onnantól kezdve az eredmények is jönni fognak. És ehhez még csak az sem kell, hogy minden játékos meg tudja állítani a fülén a labdát. Hálás vagyok a sorsnak, hogy pályafutásom alatt csak ilyen csapatokban játszhattam.

 – Pályafutása utolsó mozzanataként aztán nem mindennapi módon hagyta abba a nagypályás focit.

– Anyagi megfontolásból az a döntés született Kisbágyonban, visszatér a csapat a megyeibe. Mi meg úgy voltunk vele Csabával, bármennyire is szerettünk ott játszani, negyven fölött voltunk, ezért megköszönve a korábbiakat, elbúcsúztunk. Anno, amikor 1983-ban elhagytam Karancslapujtőt, tettem egy ígéretet a klubnak, hogy ott fejezem be a pályafutásomat. Ennek eleget téve, 2007-ben a szezon kezdetén ezt meg is tettem, az volt a búcsúmeccsem.

– Kereknek érzi nagypályás futballista életútját?

– Teljes mértékben elégedett vagyok. Olyan játékosokkal, edzőkkel, olyan közönség előtt tudtam focizni, ami nekem egy egész életre szóló élményt adott. A régiekkel is azért járunk még mindig rendszeresen össze, mert jól érezzük magunkat egymással és jó visszaemlékezni azokra az időszakokra.

– Ezt követően jó darabig még kispályán találkozhattunk a nevével.

– Sajnos összeszedtem egy gerincsérvet, amit ugyan nem műttettem meg, nagyobb terhelésre erősödnek a fájdalmak, ezért sem erőltettem később a nagypályás játékot. Sok éven keresztül az ÁFÉSZ-ben fociztam, ahol még mindig benne vagyok a keretben, de inkább már csak szurkolói oldalról. Bár még, ha nagyon szűkös a létszám, akkor még Gyetvai Laci szokott szólni, ha tudok, menjek. Ez már tényleg szezononként csak egy-két alkalommal fordul elő.

– Napjainkra milyen kapcsolata maradt a focival?

– Hivatalosan az MLSZ Nógrád Megyei Igazgatóság Igazolási és Vitarendezési Bizottságának vagyok a tagja. Pár évvel ezelőtt Schuchmann Attila keresett meg, hogy vállaljam el ezt a feladatot. Ezen felül rendszeresen járok meccsekre, a legalacsonyabb osztálytól, a megyében elérhető legmagasabb szintig. Mindezek mellett többed magammal próbáljuk még életben tartani az SBTC öregfiúkat, próbáljuk továbbvinni a Mihalik Feri bácsitól, Varga Sándortól és Kmetty Józseftől kapott „örökséget”. Itt még pályára lépek, azért annyira nem megerőltető az iram, azt még talán elbírom.

– Sosem kacérkodott az edzősködés gondolatával?

– Mindig úgy gondoltam, egy edzőnek fanatikusnak kell lennie. Ezt láttam az edzőimen. Én viszont  nem éreztem magamban azt az elhivatottságot, ami ehhez a szakmához véleményem szerint elengedhetetlen. Úgy voltam vele, ha nem tudok ilyen lenni, okkor inkább nem vállalok ilyen szerepet.

– Mi a véleménye a mai nógrádi labdarúgásról?

– Olyan a focink, mint a jelenlegi magyar futball, abszolút leképezi azt kicsiben. Sajnos megyén belül valamivel még rosszabb is a helyzet, mint országos viszonylatban. Csak két NB III-as csapatunk van. Mindkettőjüknek szurkolok, de a Stécé természetesen közelebb áll a szívemhez. Bízom benne, hogy az a fajta hozzáállás, amit most a csapat környékén lehet tapasztalni, ki fog tartani. Gondolok itt arra, hogy helyi kötődésű fiatal futballistákat szerepeltetnek, aminek én nagyon örülök. Remélem, ők fel tudják emelni az SBTC-t olyan szintre, amit a múltja szerint megérdemelne, és amire hivatott lenne. Legalább egy NB II-es csapatot megérdemelne a város.

Next Post

Mi lesz veled megye kettő?

A labdarúgásban jó pár évtizedet lehúzó, az SBTC mellett Kisbágyonban és Karancslapujtőn is szép időszakokat töltő Sági László számára életre szóló élményt adott a futball. A nógrádi labdarúgás előző évtizedeinek lapjain rendre felbukkantak olyan sportemberek, akik méltán tették le névjegyüket egy-egy generáció számára. Annak idején ilyen focistának számított az a […]
error: Content is protected !!