,,Amit elértem az életemben, azt mind a Vasastól és szeretett városomtól, Nagybátonytól kaptam”

Az angyalföldi csapat színeiben százöt mérkőzést lehúzó, majd karrierje későbbi szakaszaiban is több emlékezetes korszakot megélő Kecskés Attila manapság már inkább az üzleti életben kamatoztatja tudását.

A nógrádi labdarúgás mostanra jókorát kopott korábbi önmagához képest, régebben viszont voltak kifejezetten szép időszakok, egyben jobbnál-jobb focisták is leledztek szűkebb környezetünkben. Nyugodt szívvel ide sorolható az a Kecskés Attila is, aki korábban több szezont is lehúzott az NB I-es Vasasban, ezt követően a Stadler érintésével az SBTC-hez igazolt, majd miután még Balassagyarmaton, Magyargécben, illetve Nagybátonyban is megfordult, befejezte pályafutását és inkább az üzleti élet felé vette az irányt. Az egykori remek futballistával karrierje kapcsán beszélgettünk.

 Mit érdemes tudni önről manapság?

– Tizenkét éve már csak vendéglátással foglalkozom, panziókat, éttermeket üzemeltetek, Kisterenyén, Nagybátonyban, illetve Pásztón – kezdte Kecskés Attila. Talán ebben az évben sikerül megvalósítanom egy régóta dédelgetett álmom, ami egy thaiföldi pizzéria. A futball már csak olyan szinten van jelen az életemben, hogy néha eljárok a Bátonyterenyei TC hazai meccseire, ahol Forgó Péter barátom az edző. Viszont az utánpótlás előtérbe került azáltal, hogy a fiam a Vasas Kubala Akadémia csapatában pallérozódik, valamint ezen felül néha pályára lépek az SBTC öregfiúk csapatában.

– Annak idején hogyan jutott el Nagybátonyból a Vasashoz?

– 1983-ban kerültem fel a Vasas sportgimnáziumába Verebélyi Attilával. Szerencsésen alakult az ifjúkori életem, mert tizenhat évesen bekerültem az U16-os ifjúsági válogatottba. 1985-ben már Kínában vehettem részt az U16-os világbajnokságon, ahol megvertük, Brazíliát, Mexikót, illetve Katart, csak a későbbi világbajnok Nigériától kaptunk ki. Majd a következő évben Észak-Koreában megnyertük az IBV-t, ahol többek között Tarlósi Istvánnal, Limperger Zsolttal játszhattam együtt. Ezek az események komoly impulzust adtak a további munkához. Ez meg is hozta az eredményét, mert már tizenhét évesen az NB I-ben játszhattam. Százöt meccsen léphettem pályára a Vasasban. Olyan edzők mellett, mint Ilovszky Rudi bácsi, Kisteleki István, Gellei Imre, dr. Puskás Lajos, Mészáros Ferenc, Mészöly Kálmán, vagy Genzwein Ferenc, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Később elkerültem a BVSC-be, ahol olyan játékosokkal játszhattam együtt, mint Várhidi Péter, későbbi szövetségi kapitány és a legendás Vasas futballista, Kiss László. Aztán újra a Vasas következett.

– Kimondhatjuk tehát, hogy a budapesti klub élete egyik legmeghatározóbb fejezete volt.

– Amit elértem az életemben, azt mind a Vasastól és szeretett városomtól, Nagybátonytól kaptam. Egyrészt a barátaimat, másrészt a futball által kialakult üzleti kapcsolataimat. Mikor barátságról beszélek, olyan emberekre gondolok, mint Komjáti András, a salgótarjáni Kovács “Kokó” István, Galaschek Péter, Juhár Tamás vagy Oleg Sirinbekov, és a nagybátonyi Dóra József, akik meghatározó szereplői voltak a futballéletemnek. Azon kevesek közé tartoztam, aki egész pályafutása során élvezte szülővárosa szeretetét és támogatását. Itt köszönném meg Balázs Ottónak, aki sajnos már nincs közöttünk, Dóka Évinek és Nagy–Majdon Józsinak. Ezt a szeretetet és támogatást próbálom viszonozni a nagybátonyi közéletben.

– Aztán jött a Stadler, mely klub egy darabig üde színfolt volt a magyar fociban. Miképpen emlékszik azokra az évekre?

– Megnyertük a bajnokságot az NB II-ben, majd egy osztállyal feljebb még egy félszezont töltöttem ott. Egy sérülés hátráltatott, illetve az edzővel sem jöttem ki, mert szinte csak ukránok játszottak. Viszont egyáltalán nem mondanám azt, hogy ez egy negatív időszak volt számomra, inkább egy érdekes színfoltja volt az életemnek, színes világ volt. Inkább az üzleti kapcsolataim alakultak ott ki vagy erősödtek meg. Ekkor már nem a futballon volt a fő hangsúly.

– Ezt követően az SBTC, a BSE, a Magyargéc, végül pedig a Nagybátony következett. Milyen emlékeket őriz ezekről az esztendőkről?

– Az SBTC-nél eltöltött időszak életem legszebb éveit hozta. Olyan emberekkel játszhattam együtt, mint Sági László, Gyetvai László, Oláh Béla, Novák János Nagy Péter, Forgó Péter. Itt ki kell emelnem edzőnket, Kis Károlyt. Ha vele még fiatalként találkozom, megkockáztatom, hogy dupla ennyi NB I-es mérkőzésen szerepelhettem volna. Nagyon élveztem a vele való közös munkát. Aztán egy gerincműtét után már lefelé áldozott a pályám. Jött azért még egy balassagyarmati igazolás, ami egy NB II-be történő feljutást eredményezett. Rengeteg nagyon jó szemléletű játékossal tudtam még ott együtt játszani, mint a Jele-testvérek, Mohácsi Laci, Komár Gabi, Kmetty Flóri. Aztán jött a Magyargéc, amely csapat országos szinten is üde színfolt volt. Olyan játékosok alkották a keretet, mint, Duró József, Fischer Pál, Grúz Tamás, Oláh Tibor, Sándor Attila, Mátyás Zsolt, a teljesség igénye nélkül. És meg kell még említenem Rácz Pityut, aki nélkül ez nem működhetett volna. Végül Nagybátonyban fejeztem be aktív pályafutásomat, ahol gyerekkori barátom, Veres László volt a csapat edzője, és a sok fiatal mellett, Zsignár Tibor, Almási Tamás, illetve Szabó Gábor voltak a csapattársaim.

– Melyik volt pályafutása legemlékezetesebb mérkőzése?

– Több ilyen is van. Mondhatnám a már említett kínai vb-n a brazilok elleni kettő-egyes győzelmet. Említhetném a Ferencváros ellen a Népstadionban lejátszott egy-egyes mérkőzést, ahol nekem sikerült gólt szereznem. Sajnos ebben az évben még egyet rúgtam a Fradinak az Üllői úton, csak sajnos a saját kapunkba. Amivel, ha jól emlékszem, a Fradi bajnok is lett. Innen is köszönöm ,,Gyárfás Tamásnak”, az akkori Nap TV főszerkesztőjének, hogy egy évig az én öngólomra kelhetett az egész ország. Ide tartozik még a szegedi osztályozó, ahol a Fáy utcában én rúgtam a gólt, majd jött az ominózus idegenbeli mérkőzés húszezer néző előtt. Végig a szegediek támadtak, át sem mentünk a félpályán. Úgy maradtunk benn az NB I-ben, hogy az utolsó percben egy beadás után beleütött a középhátvédjük a labdába a büntetőterületen belül, a megítélt tizenegyest pedig berúgtuk. Ezután a hazai szurkolók egy csoportja áttörte a kerítést. Már a középkezdést sem tudta megcsinálni a Szeged, mindenki rohant be az öltözőbe, menekülni kellett. Több órán át körbevették a stadiont a hazai drukkerek, szétverték a buszunkat, majd hajnalban tudtunk elindulni, rendőrségi segítséggel. („Egyébként ezzel szinte elmondtam az összes rúgott gólom történetét.”)

 – Van önben bármilyen hiányérzet karrierje kapcsán?

– Igen, az, hogy Kis Karcsival nem akkor dolgoztam együtt, amikor még fejlődőképes voltam. És az, hogy a Stadler FC és a BVSC után nem sikerült az SBTC-vel feljutnunk az első osztályba.

– Sok egykori labdarúgó később edzőként is kipróbálja magát. Ön miért nem tett így?

– Ez valahogy sosem érintett meg, és komolyan nem gondolkodtam el azon, hogy ilyen irányt vegyen az életem.

– Egyébként manapság még követi a nógrádi futballt?

– Az SBTC eredményeit figyelem, mert közülük sok fiatalt személyesen is ismerek. Kíváncsian várom, hogy ez a gárda milyen eredményeket ér el majd az NB III-ban.

– Mit gondol, miért tart itt a magyar futball?

– Szerintem azért, mert hazugságokra épül! Addig, míg csak statisztikákat és jegyzőkönyveket gyártunk, nem lesz futball Magyarországon. Alulfizetettek az utánpótlás edzői, nincs tehetséggondozás. A TAO-pénzek nem megfelelő helyre kerülnek. Gyakorlatilag ma Magyarországon az futballozik, akiknek a szülei rendelkeznek annyi szabadidővel és pénzzel, hogy a gyerekeket eljuttassák az edzésekre és a mérkőzésekre. Régen a szegények futballoztak, a gazdagok nézték, most a gazdagok futballoznak, de már nem nézi őket senki. Szerintem újra az iskolákban kellene elkezdeni a gyerekekkel való foglalkozást, az adna némi esélyt a felemelkedésre. Mélyebbről kellene meríteni. Kistelepülésről megoldani az edzésre jutást, az étkeztetést, egyáltalán a futballba való beintegrálást a tehetségeknek. Némi optimizmusra ad okot, hogy a megye utánpótlás nevelésében részt vállal Palaticzky Szabolcs, akit egy következetes, jól felkészült szakembernek tartok. Az alsó szekciós szakemberek közül kiemelném Susán Attilát és Berki Krisztiánt. A felső szekcióból Sebestyén Szilárdot és Csatlós Tamást.

– Zárásul: hogy látja, fia, Levente mire viheti majd focistaként?

– Hála istennek, tehetségesebb, mint én. Az, hogy a szorgalma lesz-e olyan, mint az enyém, még kérdéses, ezt a jövő eldönti. Tizennégy és fél éves, így ez a dolog még alakulóban van. Nagy lemondásokkal jár az élete, mert naponta járunk fel Budapestre edzeni, mivel most kerül majd a középiskolába. Két év alatt kiderül, mire viheti. Annyit biztosan nyer vele, hogy egy rendszerben fog élni a futball által. Tapasztal dolgokat, megismer embereket, ezáltal győztesként jöhet ki ebből az időszakból, ha pedig esetleg még futballista is lesz belőle, az egy külön öröm lesz számomra.

error: Content is protected !!