,,Mindig megmarad a szívemben a nógrádi közeg”

Gabi

A Szátokról indulva, Balassagyarmaton és Romhányon keresztül később Újpesten ikonná váló Szlezák Zoltán a IV. kerületben találta meg második otthonát.

A fiatalabb generációk tagjai közül sokan talán nem is hinnék, milyen kincseket rejt magában a nógrádi labdarúgás múltja. Akad pár olyan egykori futballista, akikre méltán lehet büszke szűkebb környezetünk. Egyértelműen ebbe a körbe tartozik az a Szlezák Zoltán is, aki szülőfalujából, Szátokról indulva, később Balassagyarmaton és Romhányban is rúgta a bőrt, mígnem elérkezett pályafutása legfontosabb mozzanatához, Újpestre igazolt.

Később aztán legendává vált a IV. kerületben, többek között két NB I-es bajnoki címet és ugyanennyi Magyar Kupa-győzelmet is elkönyvelhetett a lila-fehérekkel, ahonnan válogatott is lett. Napjainkban edzőként dolgozik, azon túl, hogy a BLSZ egyes Fővárosi Vízműveknél találkozhatunk a nevével, nemrégiben az Újpest U19-es együttesének szakmai stábjához is csatlakozott. Példaértékű karrierje kapcsán beszélgettünk a Nógrád megyét sosem feledő sportemberrel.

– Annak idején, hogyan ismerkedett meg a focival?

– Mint abban az időben minden kisgyerek, én is szerettem futballozni – kezdte Szlezák Zoltán. Szülőfalumban, Szátokon éltem le életem első éveit. A közeli Romhányban a felnőttcsapat mellett voltak utánpótlás együttesek is, így természetes volt, hogy ott megpróbálkozom a focival. A tőlem egy évvel idősebb bátyámmal és Szikora Sanyival jártunk be edzésekre biciklikkel. Igazán ott kezdtem meg észrevenni, milyen szép játék a labdarúgás.

– Aztán Balassagyarmat volt a következő lépcsőfok.

– A bátyám mindig ment előttem, én pedig mindig haladtam utána, mint egy igazi kistestvér. Ő egy évvel előttem igazolt a BSE-be, kinőtte a romhányi csapatot, tehetségesnek tartották. Akkoriban NB II-es volt a balassagyarmati felnőtt, így országos serdülő és ifi bajnokságokban vehettek részt az utánpótlás együttesek. Aztán én is követtem, 1982-ben. Ezután végigjártam a megszokott napirendet. Általános iskolás voltam, így a reggeli felkelés után elmentem busszal a tereskei iskolába, ott jártam felső tagozatra. Amikor a tanórákkal végeztem, visszafelé már Balassagyarmaton szálltam le, elmentem edzeni a negyed kettes járattal, majd az esti busszal mindennap fél hatkor értem haza. Először a serdülőbe kerültem. A romhányi csapat után nagy ugrás volt, erősebb volt a gárda. Aztán mentem felfelé a ranglétrán, következett az ifi. Budapestre jártunk meccsekre, az Újpest, a Fradi, az MTK vagy a Vasas utánpótlás csapatai ellen. Már akkor szembesülhettünk vele, mennyivel másabb, ha fel kell menni a fővárosba. Időközben búcsúzott a felnőtt a másodosztálytól, majd az NB III-ban is kieső helyen állt. Tományi Pali bá’ volt az edzőnk. Az utolsó öt fordulóra már eldőlt, hogy nem tud bennmaradni a felnőtt, ötünket pedig felvittek az első csapathoz. Tizenhat-tizenhét éves lehettem. A kiesés után meg lett fiatalítva a társaság, rögtön vissza kellett kerülnünk. Sikerült is, végig nagy csatában voltunk a Mátranovákkal, de miénk lett az arany. Öt nagyon szép szezont tölthettem ‘Gyarmaton.

– Ekkor már érezhető volt, hogy kiemelt szerepet játszhat életében a labdarúgás, még egy darabig Nógrádban.

– Jártam iskolába, de nekem a futball volt a mindenem, mindennap mentem edzésre, ez volt az életem. A kötődésem miatt folyamatosan keresett a Romhányi Kerámia, hogy igazoljak oda. Én viszont ragaszkodtam Balassagyarmathoz. elvégeztem a tanulmányaimat, ami után még egy évig futballoztam a BSE-ben. Abban az időben a futball mellé jártak a klasszikus “bujtatott állások”. Abban az időben elfogadott volt, hogy így helyezték el a sportolókat. Engem egy ruhagyárba vettek fel fűtésszerelőnek, mindenféle képesítés nélkül. Egy évig dolgoztam ebben a szerepkörben. Reggel nyolcra kellet bemennem a gyárba, délig voltam benn. Át sem kellett öltöznöm. Négyszáz nő volt és kilenc férfi. Kilencig kártyáztunk, aztán tízig megreggeliztünk, majd délig ismét kártyáztunk, aztán elköszöntem, mert mentem edzésre. Imádtam a várost és még most is szeretem, mert meghatározó volt az életemben, ott lettem igazából focista. A kedvenc edzőm pedig Pali bá’. Neki nagyon sokat köszönhetek, kulcsszerepet töltött be a pályámban emberileg, és szenzációs volt, ahogy a futball felé terelgetett.

– Aztán visszatért Romhányba.

– Akkor már mindkét csapat NB III-as volt. Hazacsaltak. Volt egy csavar az átigazolásomban. Közben megkeresett az NB II-ből akkor kieső Stécé. Mondták, hogy azonnal vissza akarnak jutni. Tudtam, ott komolyabb tervek vannak. El is mentem Salgótarjánba, már a tóstrandi pályán edzettem is egyet. Kaptam is egy lakást, egyszer ott is aludtam. Aztán megjelent egy fekete Volvo egy salgótarjáni vezetővel. Haza is mentem velük Romhányba, ahol mondták, nem engednek el, mivel előtte pár nappal már aláírtam nekik. Újabb helyre pedig ezt nem tehettem volna meg, mert akkor eltilt a szövetség. Visszafelé már nem mentem az autóval… Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha esetleg mégis az SBTC-be igazolok, de végül is így volt jó. Egy évet fociztam a Kerámiában.

– 1987 nyarán karrierje leglényegesebb momentumához érkezett, csatlakozott az Újpesthez.

– A szezon végén Majnik János lett az edző Romhányban. Mondta, ismeri a sokszoros válogatott, magyar bajnok Tóth Andrást Újpesten, tud benne segíteni, hogy felmenjek próbajátékra a junior csapathoz. Örültem neki. Sajnos fontos tényező volt, hogy 1984-ben meghalt édesapám, a bátyám pedig pont katona volt, és nekem is kellett volna mennem. Egy évet viszont halasztottam, mert én voltam a családfenntartó. Aztán másodszorra is jött a behívó… Majnik János viszont jelezte, ha ott tudok ragadni Újpesten, elintézik, hogy nem kell bevonulnom. Ez nagyon komoly lökést adott! Később fel is keretem Tóth Andrást a stadionban. 1987 júliusától a IV. kerületben élek, azóta is itt vagyok.

– Aztán rögtön a legelső idénye emlékezetesre sikeredett. Hogy tudná elmesélni a legelső lépéseket a klubnál?

– Félig sérültem kerültem fel, mert még Romhányban elszakadt a bokaszalagom. A junioroknál Varga István volt az edző. Egy hét után azt mondta, ott tudok maradni. Az a csapat az előtte lévő idényben megnyerte a tartalék bajnokságot. Az első félévben csak ott játszottam, őszi elsők voltunk. Végül is úgy alakult az élet, hogy augusztusban bevonultam katonának. Mindennap edzésen kellett megjelennem. A lényeg az volt, hogy ne kelljen a laktanyán laknom, havonta egyszer jártam be, akkor felvettük a kajapénzt és a zsoldot. A sportszázadban voltunk, szóval igazán semmit nem éreztünk a laktanyából. Másfél évig tartott ez az időszak. Akkoriban a junior és a felnőtt egy időben edzett, ha valaki az első csapatból hiányzott, mindig szólt az aktuális szakvezető, akkoriban Göröcs János, hogy fel kell tölteni a létszámot. Együtt csináltuk a téli felkészülést, Párkányban volt az edzőtábor. A lényeg, a tavaszi rajtra megsérült a két balhátvéd, Szabó András és Kecskés Zoltán, így Romhányban elindulva, fél éven belül bemutatkozhattam az újpesti felnőttben. A nyitófordulóban lejátszott egy-egyes Zalaegerszeg-Újpest mérkőzésen már én voltam a kezdő balhátvéd. Mindig mondom, ez nagyon nagy ugrás volt ahhoz képest, ahonnét elindultam. A négyszáz fős Szátokról egyszer csak Újpesten találtam magam. A ’87/88-as szezonban bajnokságot nyertünk a juniorokkal, tavasszal viszont nyolcszor is kezdő lehettem a felnőttben. Utóbbi pontvadászatban az utolsó fordulóban dőlt el, hogy másodikok vagy harmadikok leszünk, végül is bronzérmet szereztünk, mert Tatabányán ikszeltünk. 2002-ig aztán itt is maradtam, rengeteg mérkőzést játszottam és nagyon sok emléket gyűjtöttem. Azóta is a második otthonomról van szó.

– Kétszer nyert bajnoki címet az NB I-ben, illetve ugyanennyi ízben lett első helyezett a Magyar Kupában. Melyik siker áll legközelebb a szívéhez?

– Az emlékek miatt az 1990-es aranyérem is közel áll, éppen a napokban ünnepeltük harmincéves évfordulót. Hála istennek, nagy létszámban tudtunk megjelenni, egy-két hiányzó volt. Hatalmas élmény volt. Már stabilan tudtam játszani abban a csapatban, válogatott focistákkal együtt, egy nagyon nagy tradíciókra visszanéző klubban. Senki nem gondolta, hogy ilyen pályafutásom lehet, én pedig mindjárt bajnoki címet is ünnepelhettem, a gárda meghatározó tagjaként, harminc meccsből huszonnyolcat végigjátszottam. Nyolc évre rá már én voltam az úgymond rutinos játékos, harmincegy évesen, sok fiatallal. Velük is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Hetente van egy lábteniszünk, aki tud, jön. Minden héten összeülünk egy kávézásra is. Aztán ezen alkalmakkor mindig jönnek elő az emlékek. Nagyon sikeresek voltunk, élmény van bőven. Be tudtuk járni egész Európát, közben pedig ott volt a válogatott is. Van miről beszélni. Általában ugyanarról, csak mindenki másképp. Vagy elfelejtettük, vagy másképp emlékszünk rá a hosszú idő után. Ma is nagyon jó együtt lenni, és bízom benne, ez még sokáig így lesz. A második elsőség valamivel közelebb áll hozzám, leginkább mert én voltam a tapasztalt. Voltak még kupagyőzelmek is, mi nyertük meg az első Szuperkupát. Az is egy különleges esemény volt még 1992-ben, akkor voltam először csapatkapitány. Mi lettünk a kupagyőztesek, a Fradi a bajnok, a Népstadionba először kiírt Szuperkupa-döntőben pedig három-egyre nyertünk, ráadásul még gólt is tudtam rúgni. Sok mindent átélhettem Újpesten, ahol tizenöt szezont töltöttem.

– Később még egy kisebb kitérője a Videotonnál. Minek volt köszönhető ez a váltás?

– 2000-ben az utolsó fordulóban játszottunk a Vasassal, én pedig összeszedtem egy súlyos sérülést. Kihagytam fél évet. Januárban kezdtem sétálni. Az utolsó bajnoki körben tudtam újra játszani, meg is vertük idegenben az MTK-t. Viszont lejárt a szerződésem, az akkori vezetőedző pedig nem akart hosszabbítani, nem kellettem neki. Akkoriban Várhidi Péter edzette a Videotont, akivel 1998-ban bajnokok lettünk. Mivel már jó volt a lábam, leigazoltam Székesfehérvárra. Egy félszezont töltöttem el ott, nagyon jó társaság volt. Negyedik helyen álltunk, a kupában is versenyben voltunk, jól szerepeltünk abban a félévben. Aztán kiderült, Újpesten szeretnék, ha visszamennék, mert nem volt balhátvédjük, időközben pedig egy edzőváltás is történt. Glázer Róbert azt mondta, mindenféleképpen igazoljak haza. Sikerült is megegyeznem a Videotonnal, hogy engedjenek vissza, hiszen nekem az Újpest a csapat. Ezt követően itt is fejeztem be az NB I-es pályafutásomat.

– Sosem kacérkodott a külföldre igazolással?

– Akkor még azért kicsit más volt. Egy védőnek pedig még inkább nem volt egyszerű kimennie, inkább középpályásokat és csatárokat kerestek. 1990-ben egyébként volt egy lehetőségem. Akkor nyílt meg a koreai piac, Bicskei is kiment edzőnek, vagy például Aczél Zoltán játszani, ahogy mások is. Engem is akartak, meg is egyeztem a koreai csapattal, otthon már elmondtam, hogy hosszú távon nem megyek majd haza. Az Újpest viszont nem engedett el, mert élő szerződésem volt. Aztán volt még egy alkalom, amikor megnyílt az izraeli piac, de az sem valósult meg. Igazából, nem voltam vándormadár. Csak Romhányban, Balassagyarmaton, illetve Újpesten futballoztam. Ma ez már nem divat. Ahogy betettem a lábam a IV. kerületbe, úgy éreztem, otthon vagyok, komolyan pedig sosem vágytam el. Külföldön talán egy komoly ajánlatot megpróbáltam volna, de az országon belül más klub nem jöhetett szóba a ‘fehérvári kitérőt leszámítva, de akkor már a pályám vége felé voltam. Minden adott volt Újpesten. Itt érzem jól magam, szeretek itt lenni. Jó volt a közeg, lelkes szurkolók vettek körül, sikeres volt a csapat. Szóval igazán nem is vágytam máshová és nem is mentem.

– Később aztán még sok éven át erősítette a lila-fehérek öregfiúk együttesét. Azon túl, hogy többször megfordultak különféle kispályás eseményeken, Budapesten szervezett keretek között rúgták a bőrt. Időközben viszont megszűnt a csapat. Mennyire érintette önöket negatívan ez a történés?

– Eltelt felettünk az idő. Tudtuk, hogy előbb-utóbb vége lesz. Én már nagyon rég mondtam, hogy az öregfiúkból is ki lehet öregedni. Nagyon sikeresek voltunk, tízszer nyertük meg a kiemelt bajnokságot. Jó pár évig a ’98-as bajnokcsapatra alapoztunk. Szinte ugyanazok ellen játszottunk, mint korábban, a Fradiban ott volt például Keller vagy Lipcsei, akik ugyanolyan ellenfelek voltak, mint húsz évvel azelőtt, az öregfiúkban pedig megint találkoztunk. Jó volt a hangulat, mert már nem volt akkora tétje, de azért még azok a meccsek is tüzesek voltak, utána azonban jól el tudtunk beszélgetni. Szép emlékeket őrzök ebből a korszakból is, sajnos azonban eljött az idő, hogy elkezdtünk kiöregedni, egy-egy sérülés is közbejött, így már nem voltunk meg. A legnagyobb gondnak pedig az bizonyult, hogy nem volt utánpótlás. Az elején ragaszkodtunk hozzá, csak olyan játékosunk legyen, akinek újpesti kötődése van. Aztán fokozatosan jöttek olyanok, akikről ez már nem volt elmondható. Visszagondolva, az utóbbi időben már kevesebb volt a merítési lehetőség. Bejött a sok külföldi, akikről már nem tudjuk, hol vannak. A vidékről érkezők pedig hazaköltöztek. Így utánpótlás nélkül maradtunk. Az utóbbi két szezonban szinte nem is játszottam. Már lehetett érezni, olyanok jöttek, akiknek ez nem igazán volt fontos. Voltak, akiknek ha volt programjuk hétfőre, inkább azt választották, főleg, ha korábban nem volt kötődésük a klubhoz. Ezt én meg is értem, de nem szerettem ezt a hozzáállást. Ezután úgy döntött a társaság, ennyi volt. Szép évek voltak. Már ugyan bajnokságban nem indulunk, ha gálákra meghívnak, valahol segíteni kell, összejövünk és járjuk az országot.

– Később aztán kétszer még edzőként visszatért Nógrád megyébe.

– Romhányban két szezont töltöttem, csináltam az ifit és a felnőttet is. Felkértek a kötődésem miatt. Jó pár olyan srácot ismertem meg, akinek megvolt a tehetsége, de hogy végül hová jutottak, az egy másik dolog. Élveztem azt a munkát. 2014-ben egy hónapot töltöttem el az SBTC-nél, talán egy meccset ültem a padon. Az a Sólyom Sándor volt a tulajdonos, akivel korábban 1998-ban bajnokságot nyertünk hasonló szerepkörben. Ő hívott Salgótarjánba. Aztán a “szokásos” következett, csak ígéret volt, kézzel fogható dolog nem. Aztán mondtam, nekem ennyi elég, nem éreztem jól magam, nem akartam ahhoz adni a nevem. Bár ez egy rövid kitérő volt, mindig megmarad a szívemben a nógrádi közeg.

– Ezt követően nem vonzotta a gondolat, hogy vezetőedzőként dolgozzon?

– Amikor elkezdtem, az NB III-as csapatot csináltam Újpesten. Megnyertük a bajnokságot, majd még két szezont töltöttem a másodosztályú UTE vezetőedzőjeként. Nekem sosem volt fontos, hogy éppen vezető- vagy pályaedző vagyok. Amikor megkerestek, hogy dolgozzak, szívesen mentem. Azt viszont nem mondom, hogy minden álmom az volt, hogy edző legyek. Azt tudtam, hogy nagyon szeretnék futballozni és valamit elérni a pályán, de ez edzőként sosem helyeztem előtérbe. Ez a hivatás amúgy is olyan, hogy jössz-mész, nem tudhatod, éppen mit akar a tulajdonos. Másfelől, nehezen is mozdulok el Újpestről, könnyen nem vagyok mozdítható.

– A közelmúltban Véber Györggyel vették át az U19-es újpesti korosztály irányítását. Mit vár ettől a feladattól?

– Két éve már közösen csináljuk a Szusza Ferenc Stadiontól öt kilométerre lévő Fővárosi Vízművek csapatát. Van BLSZ egyes és kettes alakulat is, mindkettőt mi eddzük, ahogy az ifit is. Most jött ez a felkérés, úgy gondolták, olyan edzők legyenek, akiknek megvan az Újpest kötődése. Ez az U19-es korosztály már úgymond közvetlenül az a lépcsőfok, ami után a felnőttszint következik. Megpróbáljuk segíteni a fiatalokat. Nem olyan egyszerű, mert még azért gyerekek is. Nem könnyű bekerülni egy NB I-es csapatba, mi ezen fogunk dolgozni. Reméljük, találunk egy-egy játékost, akik esetleg fel tudnak kerülni a következő években az első csapatba. Ennyi a dolgunk!

– Mit gondol, mennyit változott az elmúlt évtizedekben a magyar foci?

– Mondhatnám, hogy sokat. De maga a játék nem, hiszen ugyanúgy kétszer tizenegy ember játssza. A körülmények sokkal jobbak lettek, másabbak a lehetőségek. Aki olyan tehetség, kimehet külföldre. Az egy másik dolog, a minőség mennyire javult vagy nem. Nem biztos, hogy azt mondom, igen. Az egész bajnokság tele van külföldivel. Ami nem biztos, hogy segíti a magyar fiatalokat. Sőt, biztosan nem. Persze nem könnyű bekerülni az ifiből kiöregedve. Még nincs rutinja, az NB I-ben pedig már nagyon számít az eredmény. Egy-egy olyan fiatal van, akinek megvan a tehetsége, őket elbírhatja a csapat. Ezzel együtt, azt is el kell mondani, nagy lehetőséget kapnak abból a szempontból, hogy az NB II-ben kötelező három fiatalt játszatni. Az első osztályban pedig jutalmazzák azt a klubot, ahol szerepet kap egy fiatal. Ezzel nem mindenki él. Az NB II-ben ez óriási sansz lenne nekik, a kilencven százaléka viszont nem él vele! Két olyan csapatnál is voltam, ahol játszatni kellett fiatalokat, de meg lehet nézni, hányan maradnak meg később azok közül, akiket korábban kötelezően kell szerepeltetni. Elvileg pedig kiemelt akadémiákról jönnek, mégis, amikor kikerülnek a kedvezményezettek korosztályokból, később sajnos nagyon kevés állja meg a helyét.

– Ön szerint miért?

– Az biztos, hogy a kitartásuk nem megfelelő. Arról is lehetne beszélni, mennyire szeretik a futballt. A pénz megint egy másik téma, fiatalon kapnak bizonyos juttatásokat, ha ide vagy oda igazolnak. Nem az én pénzem, így egyiktől sem sajnálom, de ha tizennyolc-tizenkilenc évesen ilyen összegekhez jutnak, elveszhet a motiváció, úgy lehetnek vele, van pénzük, így már nem is kell annyit megtenni. Később aztán csodálkoznak, hogy nem játszik a magyar gyerek. Fele olyan fizetésért ide jön a külföldi játékos, viszont ő az életéért megy, mert kapott egy ilyen lehetőséget. Így viszont megint oda lyukadunk ki, hogy a magyar tehetség nem tud játszani. Hiányzik belőlük a megfelelő alázat, tisztelet a kivételnek. Sajnos nem vagyunk abban erősek, hogy megszakadjunk, az a lényeg, jöjjön könnyen a pénz, aztán majd meglátjuk. Ez egy ilyen magyaros betegség.

– Mostanában nem tündököl az NB I-es csapat. Mit vár tőlük a hátralévő szezonban?

– Hét forduló van még hátra. A szívem azt mondja, hogy benn kell maradni, sajnos azonban borúsan látom a helyzetet. Láttam az utóbbi mérkőzéseket, nagyon össze kellene kapniuk magukat. Számomra tragédia lenne, ha kiesnének, de az élet ilyen. Valamiért idekerült a csapat, ha meg tudják oldani ezt a szituációt a hátralévő mérkőzéseken, akkor bennmaradnak, ha nem, akkor sajnos eljön az, ami még nem volt, NB II-ben fog szerepelni az Újpest. Ezt nem szeretném, szurkolok nekik, de sajnos közel vagyunk hozzá. Fontos meccs lesz a szombati, jön a Kispest. Kimegyünk, megnézzük, drukkolunk, de nagyon nehéz lesz! A csapaton fog múlni, mennyi karakteres játékos lesz, mennyire érzik át a helyzet súlyát. Sajnos nem biztos, hogy a sok külföldi beleéli magát abba, hogy az Újpest története során először kieshet az első osztályból. Legfeljebb majd eligazolnak innét. Ennek is kettőssége van, elvárjuk a csapattól a bennmaradást, de nem biztos, hogy a külföldiek meghatódnak emiatt, aztán soha többet nem látjuk őket. Én azért bízom benne, hogy nem esünk ki, aztán megint lesz egy sikeresebb szériánk!

Next Post

Edzőmérkőzésen győzte le a Berkenye a Mátraterenyét

A Szátokról indulva, Balassagyarmaton és Romhányon keresztül később Újpesten ikonná váló Szlezák Zoltán a IV. kerületben találta meg második otthonát. A fiatalabb generációk tagjai közül sokan talán nem is hinnék, milyen kincseket rejt magában a nógrádi labdarúgás múltja. Akad pár olyan egykori futballista, akikre méltán lehet büszke szűkebb környezetünk. Egyértelműen […]
error: Content is protected !!