,,Megvalósulhatott az álmom”

Gabi

Az SBTC-ből indulva az NB I-ig jutó, később edzőként a Magyargéccel a harmadosztályban ezüstérmet szerző Oláh Bélának van mire visszaemlékeznie a labdarúgásban eltöltött évtizedei kapcsán.

A nógrádi futball mögöttünk hagyott korszakainak rendre voltak kiemelkedő alakjai. Egykoron ilyen egyéniségnek számított az az Oláh Béla is, aki az SBTC-ből indulva jutott el az NB I-ig. A hajdani remek középpályás aztán edzőnek állt, tevékeny részese volt a kétezres évek elején menetelő, a harmadik vonalban ezüstéremig jutó Magyargéc sikerszériájának. A labdarúgást mindmáig imádó sportembert tartalmas életútját illetően kérdeztük.

– Hogyan ismerkedett meg a focival?

– Kiskoromban az volt az álmom, hogy labdarúgó legyek, és mindent erre is áldoztam fel – kezdte Oláh Béla. Karancsalján nőttem fel. Tízéves koromban kezdtem el a játékot, másodikos-harmadikos lehettem az általános iskolában, ha kellett, még egyedül is lementem rugdosni a labdát a kis salakos pálya melletti falnak. Utólag visszatekintve, ha lehet ilyet mondani, képeztem magam. Még csak harmadikos lehettem, amikor már játszottam a hetedikesekkel és a nyolcadikosokkal. Tehetséges voltam. Emellett pedig éjjel-nappal a pályán fociztam, nem úgy, mint a mai fiatalok, akik sokkal többre is képesek lehetnének. Azt szoktam mondani, az a gyerek, aki nem magától megy ki, és nem tesz meg mindent azért, hogy labdarúgó legyen, már el van veszve. Abból már nem lesz futballista, aki tizenhárom évesen kezd el sportolni, persze van kivétel, de ahhoz óriási tehetségnek kell lennie.

– Később aztán az SBTC-ben kezdte el bontogatni szárnyait. Mindenképpen említsük meg, csupán egy szomorú eseményen múlott, hogy ma nem mondhatja Eb-győztesnek magát.

– Az ötödik osztályba mentem, amikor Zagyvapálfalvára költöztünk. Akkor kezdődött el igazából a pályafutásom. Pintér Attilát senkinek nem kell bemutatni, együtt nőttünk fel, éjjel-nappal lenn voltunk és rúgtuk a labdát. Hamarosan az SBTC serdülőbe kerültem. Nagyon sok emberből válogattak ki. Rögtön észrevettem, a többiek is milyen ügyesek. Onnantól még komolyabban vettem a focit, úgy voltam vele, ha már odajuthattam a Stécéhez, még nagyobb elánnal kell tennem a dolgom. Egy edzést sem hagytam ki, amikor csak lehetett, élvezettel mentem. Aztán megadatott az a lehetőség, hogy olyan helyen futballozzak, amit sokan nem tudnak elmondani magukról, serdülőkoromban leigazolt a Fradi, Attilával együtt. Sajnos az volt a probléma, hogy nem tudtok megszokni a közeget. Fiatalok voltunk, kollégiumban kellett laknunk. Egy ilyen helyen azért előfordulnak dolgok, Attilától például aranyláncot, tőlem pedig órát loptak el. Aztán ezt megtudták a szülők és hazavittek. Visszatértem Nógrádba, ahol újra el kellett kezdenem felépíteni a pályámat, ahogy azt elterveztem. Végigjártam az utánpótlásban a szamárlétrát az SBTC-nél, sőt hagytam is ki korosztályokat, mert mindig följebb kerültem. Serdülőként többször is felkerültem valamelyik ifibe, amikor onnét valaki hiányzott, ahol meg is álltam a helyem. Az ifi “három” után rögtön felléphettem Patkó Józsihoz az ifi “egybe”, akinek nagyon sokat köszönhetek. Biztos voltak olyan emberek, akik nem szerették, de ő megadta nekünk azt a fegyelmet, ami szükséges a felnőtt élethez. Megtanultak, hogy kell viselkednie egy futballistának. Abban az időben, amikor 1984-ben Pintér Attiláék megnyerték az ifjúsági Európa-bajnokságot, szerepeltem a válogatottban, a torna előtt azonban sajnálatos sérülést szenvedtem Dunavarsányban, ami ha nincs, biztosan kerettag lehettem volna a tornán. Ez annak idején nagy érvágás volt számomra, meg is fogott.

– Nem kellett sok idő és debütált a felnőtteknél.

– Tizenhét évesen kerültem fel a felnőttbe. Sosem fogom elfelejteni, fenn edzettünk a salakon. Aztán szólt Józsi bácsi, hogy menjek át az eggyel lejjebbi pályán edző felnőttcsapathoz. Az NB II-es együttesnek Borbély Bandi bácsi volt az edzője. Ő mondta, vannak hiányzók, ott kellene edzenem pár napot. Később az Eger ellen bemutatkozhattam. Ez nagy dolog volt, hiszen akkoriban Kovács István, Varga Sanyi, Berindán Laci, Juhász István vagy Babcsán József játszott. Az első edzésen azt sem tudtam, hogy menjek be az öltözőbe. Szerencsére viszont volt, aki felkarolt, például Balga Józsi, akivel a mai napig nagyon jó viszonyt ápolok. Összességében viszont el kell mondani, mindenki befogadott és segített. Később aztán Haász Sanyi bácsi lett az edző. Megemlíteném, szerintem neki köszönhetem, hogy tizennyolc évesen szerződést kaptam, mert számított rám. Nekem akarok senkit sem megbántani, mert később nagyon jó szakemberekkel tudtam együtt dolgozni, de nem sokan tudtak annyit a futballról, mint ő. Megtanulhattam tőle a foci fortélyai, amit köszönök neki. Nagyon szigorú volt, de amit elképzelt a foglalkozásokon, végig is tudta vinni a csapattal vagy egyénileg a játékosokkal. Egy egy szép időszak volt az életemben, pedig voltak jobb és rosszabb eredmények is.

– Hamarosan aztán bevonult katonának.

– Igen, Mezőtúrra. Az ottani csapat éppen akkor esett ki az NB II-ből, így a harmadosztályban kellett focizni. Ez nem volt egy szép időszak. Sérülések is hátráltattak a jobb teljesítményben. Felejthető évek voltak. Később viszont visszakerültem a Stécébe, Répás Béla bácsi hívására. Ő volt az akkor NB II-es együttes edzője. Sajnos nem tudtunk bennmaradni, majd Szabó Géza bácsi vette át a társaságot. Nem szerepeltünk rosszul az NB III-ban, viszont félszezonban megkeresett az Eger.

– Jöhetett egy újabb kaland, már Heves megyében.

– Idetartozik, hogy a másodosztályba felkerülő Síküveggyár nagyon szerette volna, ha odamegyek. Ők azonban úgy gondolták, nem tudják megadni, amit kértem, pedig szerintem nem volt nagy dolog. Hiába mondták az akkor ott játszó emberek, Balga Józsi, Garai Csabi, “Kokó”, hogy menjek, a vezetőkkel nem tudtam dűlőre jutni. Egerbe igazoltam, ahol Bánkuti Laci bácsi volt az edzőm. Nagyon rendes ember volt. Nem felejtem el, Recsken játszottunk edzőmeccset, amikor megállított, hogy tudnánk-e beszélgetni. Ennek nem is volt akadálya, felmentünk a lakásunkra, majd egy óra alatt megegyeztünk. Nagyon szimpatikus voltak az általa elmondott célok. A nejem terhes volt, ezért mindenféleképpen a családdal szerettem volna menni. Így is lett. Ekkor előttem volt, hogy elérhessem az álmom és játszhassak az NB I-ben. Nagyon szép időket töltöttem a hevesi megyeszékhelyen és jól is ment a foci. Sok barátot szereztem a három és fél év alatt.

– Aztán kis híján az NB I-ben találta magát.

– Kétéves szerződésem volt, amikor felvette velem a kapcsolatot az NB I-be jutó BVSC. Pintér Attila akkor ment el oda a Fradiból. Érte hárommillió forintot kértek, ahogy az Eger is annyit szeretett volna kapni értem. Hiába egyeztem azonban meg a budapestiekkel, sajnos nem tudták megadni az említett összeget az Egernek. Azt nem mondom, hogy életem legjobb formájában voltam, de nagyon jól ment a játék, fiatalon, huszonhat évesen.

– Végül maradt Egerben, de nem sokáig, újra az SBTC-ben folytatta.

– Történt egy edzőváltás, Varga Zoli lett az edző. Akkor már nem igazán éreztem jól magam. Kakuk Józsi bácsi lejött Egerbe egy bajnokira, majd a tudtomra adta, szeretné, ha hazamennék. Igent mondtam. Akkor egyesült a Stécé a Síküveggyárral. Az NB II volt a cél. Nem tudtunk azonban megfelelően szerepelni, így B. Kovács Zoli vette át a csapatot. Nagyon jó gárda lett összerakva, meg is nyertük a harmadik vonalat, majd később a másodosztályban osztályozót játszhattunk. Remek közösség volt, jó játékosokkal, így nem volt véletlen az akkori szereplés. Főleg az volt a nagy dolog, hogy nyerőtípusú emberek fociztak a csapatban, és jó volt az idősek és a fiatalok eloszlása. Főleg helyiek voltunk, csak ketten-hárman jöttek máshonnan. Ráadásul mindig két-háromezer néző előtt tudtunk pályára lépni, ami rengeteg erőt adott. Mindenki úgy gondolkodott, ha akkor nem tudjuk megcsinálni, hogy feljussunk az NB I-be, akkor lehet, hogy soha. Az edzésekből is presztízskérdést csináltunk, mintha mérkőzésen vennénk részt. Hozzá kell azonban tenni, a Videoton más kávéház volt. Az oda-visszavágós párharc előtt sorban játszhatták az NB I-es mérkőzéseket. Igazából nem tudtak minket felülmúlni, mert a két mérkőzés alapján szerintem nekünk volt több lehetőségünk. A jó isten viszont nem akarta, hogy feljussunk, vagy valami lehetett a háttérben, amire nem szeretnék kitérni. Azt hozzá kell tenni, és sosem feledem, az utolsó előtti bajnoki meccsünkön Szarvason nyertünk. Jöttünk hazafelé, a salgótarjáni vezetők pedig már akkor lenyilatkozták, nemhogy az NB I-re nincs pénz, még azt sem tudják, a másodosztályban hogy indul majd el a csapat. Ez lesújtott minket. Nem biztos, hogy ezt el kellett volna mondani, még ha igaz is volt. Sok év után juthattunk volna vissza az élvonalba, de ez nem adatott meg.

– Még egy félszezon erejéig segítette a Stécét, mígnem összejött a korábban vágyott álom.

– Az osztályozót elveszítő társaságból voltak, akik el tudtak menni az NB I-be, a maradókkal pedig nekimentünk a másodosztálynak. Volt egy edzőcsere, Kis Károly vette át a társaságot. Az is nagyon jó csapat volt. Emlékeim szerint az első hatban kellett volna lenni, hogy megtartsuk az NB II-es tagságot. El voltam keseredve, hogy nem sikerült a feljutás. Huszonnyolc-huszonkilenc éves voltam, azt hittem, nekem már nem is fog összejönni az NB I. Persze nem adtam fel, ugyanúgy tettem a dolgomat. Edzéseken is odatettem magam, nagyon jó mérkőzéseket játszottam. Félszezonban megkeresett a Csepel. Kakuk Józsefnek köszönhetően át is tudtam igazolni, azt mondta, tettem már annyit a klubért, hogy megragadjam az utolsó lehetőséget és tudjam még játszani az NB I-ben. Ő volt az, aki erőltette, hogy elengedjenek. Ezt utólag is köszönöm neki. Először csak kölcsönbe mentem, négy meccsre, de jól sikerült a bemutatkozásom, a csepeliek ettől függetlenül tudták, hogy mire vagyok képes, így végérvényesen rábólintottak, hogy ott folytassam. Megvalósulhatott az álmom, első osztályú futballista lettem. Persze sokat nem játszottam a fél év alatt, de tudtam rúgni két gólt, amit én nagyon nagyra tartok. Sajnos kiestünk, nem tudtunk bennmaradni, pedig abban az esetben maradhattam volna. Aztán szétment a csapat.

– Ön a Szeged-Dorozsmához ment.

– Vágó Attila, a csapat edzője keresett meg. Odaigazoltam. Az az időszak viszont nem sikerült jól. Nyugodtan kijelenthetem, pályafutásom egyik legnagyobb bakiját követtem el, de ez belefért, mert ezen kívül nem sok kellemetlen dolog ért a labdarúgásban. Valamiért nem éreztem jól magam, nem ment a játék sem. A kisfiamnak volt egy asztmás jelegű betegsége, ott pedig más volt a levegő, így annyira kijöttek rajta a tünetek, hogy az orvosok azt tanácsolták, azonnal költözzünk vissza Salgótarjánba. Emiatt is, három-négy hónap után visszatértünk Nógrád megyébe.

– Hogy nézett ki karrierje zárószakasza?

– Előbb elmentem a Volánba, mert Szegedről csak úgy tudtam váltani, ha alacsonyabb osztályba megyek. Ez már inkább a levezésről szólt, nem akartam már sokat kihozni a fociból. Már nem volt olyan komoly lehetőség, amire azt mondtam volna, akarok még játszani. Később futballoztam még Mátranovákon, az NB III-ban maradás volt a cél. Az első fél év után hét pontja volt a csapatnak, a végén pedig csak pár egységen múlott a kiesés. Megköszönöm a családomnak, a feleségemnek, amit elértem a pályafutásom során. A nejem mindig mellettem volt és kitartott, mindig elkísért mindenhová. A háttérben mindent megadott és elnézett, hogy én előrébb jussak, nagy része van abban, amit véghez vittem. Nagy szeretettel mondom, mások is érjék el azt, amit én, mindennel együtt. Azoknak a fiataloknak, akik még szeretek a futballt, azt üzenem, tegyenek meg mindent azért, hogy labdarúgók legyenek, legyen céljuk! Minél több gyerek focizzon, aztán meglátjuk, mi jön ki belőle!

– Mindenképpen megemlítendő, kis híján ötvenévesen még visszatért Mátraterenyén. Miért döntött így?

– Kisbali Gábor ott játszott, kevesen voltak létszámban, aztán szólt, hogy lenne-e kedvem elmenni oda. Azt mondtam neki, ötven évesen az már nem volna nekem való. Végül megfűzött, mert jó barátok vagyunk. Két-három meccs után jobban belejöttem és még ott is tudtam segíteni, több gólt rúgtam. Persze nem úgy ment, ahogy annak idején, de jól éreztem magam. Amikor korábban elég hamar abbahagytam a focit, nem mentem el alacsonyabb osztályokba, de aztán itt-ott még próbáltam segíteni, ahol kellett. Bár némelyek még mindig fociznak negyven fölött is akár az NB III-ban, én úgy voltam vele, ha nem tud az ember fölkészülten játszani, ne tegye. Hála istennek, engem elkerültek a komolyabb sérülések, és úgy voltam vele, megyei osztályokban sem akartam kitenni ennek magam. Nem voltak már olyanok az izmok és nem akartam annyit edzeni sem.

– Térjünk rá edzői munkájára. Hogyan építették fel a magyargéci aranycsapatot?

– 2000 nyarán megkeresett Rácz István Magyargécből. Fölvázolta, mit szeretne. Akkor megye kettes volt a csapat. Elkezdtem rajta gondolkodni, hogy foglalkoznom kellene az edzősködéssel, így ottmaradnék a fociban. Megcsináltam a szükséges licencet. 2002-ben feljutottunk a megyei első osztályba. Akkor próbáltam olyan játékosokat odavinni, akikkel együtt játszottam, és tudtam, hogy jó dolog sülhet ki belőle, ha csatlakoznak. Gondolok itt Németh Tiborra, Kecskés Attilára, Nagy Petire, Jenei Istvánra, Oláh Teofilra vagy Berki Krisztiánra. Nagyon jó csapatot hoztunk össze. Fel is kerültünk az NB III-ba, ahol három nagyon szép évet töltöttünk el. Sőt, ha 2016-ban olyan váltás történt volna az ország élén, akkor feljuthattunk volna a másodosztályba, aminek ott voltunk a kapujában. Sajnos az már nem adatott meg. Pedig két-három fordulóval a vége előtt öt ponttal vezettünk a Jászberény előtt, de tudtunk, nincs lehetőségünk följebb kikerülni, a végére kiengedett a csapat, így csak másodikok lettünk. Hatalmas dolog lett volna, ha feljutunk. Abban az időszakban még öt NB III-as csapat volt a megyében, remek évek voltak, akkor még jöhettek-mehettek a játékosok megyén belül is. Nem úgy van, mint most, hogy a most feljutó Stécé és a BSE-én kívül igazából nincsen semmi. Visszatérve, hat és fél évet voltam Magyargécben. Szerintem jól szerepeltünk. Próbáltam átadni azokat a dolgokat, amiket pályafutásom során szereztem, tapasztaltam. Továbbá, nem tudom mennyi idő után, de mi voltunk az a nógrádi csapat, amely NB I-es együtteseket tudott elhozni a megyébe a Magyar Kupában. Megfordult nálunk az MTK vagy a Vasas. Nem tudtunk velük partiban lenni, de nekünk hatalmas élmény volt, a környékből nagyon sok néző jött ki drukkolni nekünk, ami nagyon jól esett. A végén már nem voltam meg a lehetőségek, így tovább nem gondolkodhattunk.

– Ezt követően még hol ült a kispadon?

– Voltam még edző az NB III-ban az SBFC-nél, illetve az SBTC-nél. Volt még egy olyan időszak, amikor le kellett mennem Egerbe. Leágazóban volt ott a futball, László Pisti barátom felhívott, le tudnánk-e úgy menni, hogy egy komplett csapatot viszünk, így megmentenénk az ottani focit. Természetesen igent mondtam. Végül is megoldottuk, amit vártak. Később már nem voltak olyan lehetőségek, amik kihívást jelentettek volna nekem.

– Pár évvel ezelőtt aztán Mátranovákon találkozhattunk a nevével, most pedig Mihálygergén.

– Akkoriban Kisbali Gáborral dolgoztunk együtt egy megszűnés szélén lévő klubnál. Úgy gondolom, mintha tűzoltónak lennék jó a futballban, mert csak oda hívnak, ahol probléma van. Szerintem ‘Novákon is próbáltam teljes mértékben megvalósítani, amit kértek a vezetők. Azt tudni kell, aki csak mérkőzésre tud, edzésre nem, képtelen fölkészülni. Ez vonatkozik a megye háromra is. Azzal nem tud mit kezdeni az ember, aki csak meccsre jár. Az volt a cél, hogy maradjunk benn, bár akkoriban kieső sem volt, szóval az sem számított volna, ha pontot sem fogunk. Ehhez képest, mi szereztünk húszat, amit nem a szél fújt össze. Otthon például a BSE és a Stécé sem tudott minket megverni, mindkettővel ikszeltünk. Értünk el szép eredményeket, és ugyan olykor pár góllal ki is kaptunk, tudtuk, ez azért történt, mert nem tudtunk megfelelő munkát végezni, csak meccsre jártak az emberek. Így egy edző nem tud érdemi tevékenységet folytatni. Most ismét együtt dolgozhatunk Kisbalival. Mihálygergén az a cél, hogy álljunk ki, legyen egy normális csapat, amely mindig, minden mérkőzésen meg tud jelenni. Össze kell kapni a társaságot, hogy kicsit azért futball jellege, ezzel együtt értelme legyen a dolognak. Úgy voltam vele, ha ez annak idején már működött Kisbalival ‘Novákon, megint megtudott fűzni és belevágtam. Megpróbálunk csinálni valamit, aztán meglátjuk.

– Rendelkezik még tervekkel edzői szerepkörben?

– Nem azt mondom, hogy öreg vagyok, most leszek ötvenöt éves, de tudni kell, hogy az ember fölött elmegy az idő. Labdarúgóként az volt a célom, hogy egyszer az NB I-ben játsszak. A Magyargéccel megvolt a lehetőségem a másodosztályra. “B”-licencem van, pedig szerintem még az “A”-t meg tudtam volna csinálni, viszont úgy gondolom, az fölösleges, ha megnézzük, milyen lehetőségek vannak itt megyén belül, mert még a “B”-vel sem lehet elhelyezkedni. Nem gondolom azt, hogy nagyon sok olyan csapat van, ahová azt mondom, szívesen elmennék. Természetesen, senkit meg nem bántva, ha látom, hogy olyan cél van, ami nekem is tetszik, akár oda is elmegyek, legyen az a megye három. Föl lehet építeni valamit. Olyan helyre viszont nem kívánkozok, ahol csak az számít, hogy csakúgy legyen egy csapat. Amikor elkezdtem az edzősködést, szerettem volna később a Stécénél dolgozni, hogy vissza adjak valamit abból, amit korábban kaptam. Ez meg is adatott.

– Hogyan tekint vissza arra a szerepvállalására?

– Abban a korszakban nem lehetett érdemi munkát végezni. Nem pénzért játszottunk, és ezt nem elsősorban magamra értem. Az egy dolog, hogy én másfél évet ingyen dolgoztam végig, a nagyobb baj, hogy a játékosokat nem lehetett mivel motiválni, csak elvenni a kedvüket, mert nem voltak meg a szükséges feltételek. Tudjuk jól, melyik időszakról beszélek, a Sólyom Sanyi korszak után kértek fel, hogy csináljuk meg Almási Dénessel az NB III-at. Jóformán annyi volt a dolgunk, hogy ki tudjunk állni. Pénzt már senki nem tudott beletenni, hiába kaptunk ígéreteket. Végül kiestünk, de nem azért mert a csapat ne tudta volna kiharcolni a bennmaradást, egyszerűen teljesen motiválatlan volt a társaság. Nem is lehetett futballnak nevezni, amit csinálunk, csak a túlélésért játszottunk.

– Adott esetben még vállalna szerepet a salgótarjáni csapatnál?

– Jelenleg csak az SBTC volna az egyetlen olyan klub, ahová szívesen elmennék. Pedig korábban ért csalódás a klubnál, és itt nem azokra az emberekre gondolok, akiket ismerek. Idejött a Diósgyőr, átvette a hatalmat, innentől kezdve pedig nem a helyi vezetők mondják ki, ki legyen az edző, hanem a DVTK. Egyébként három-négy évvel ezelőtt én másként képzeltem el a jövőt. Benne voltam a testületben, amikor idejött a Diósgyőr. Szép dolgokat mondtak el, de nem látom, hogy bekövetkezett volna, amit ígértek. Szerintem egy megyei csapatot a helyi tehetősebb emberek is meg tudnának oldani. Akár egy ilyenben részt is vennék, de nem engedik oda az embert. Ezt ki kell mondani, ha jól esik nekem, ha nem. Jelenleg nem látok ott olyan embert a stábban, aki korábban valamit letett az asztalra. Itt nem Balga Józsefre vagy Stark Janira gondolok. Tisztelek, becsülök mindenkit, aki ott tevékenykedik, de annyit nem tettek le az asztalra, mint akik talonban vannak, és esetleg tudnának segíteni. Nem tudom, mi ennek az oka. Ők jöttek ide, csinálják a dolgukat, én pedig tudomásul veszem. Ez azonban kicsit fáj, mert az ott dolgozó embereket látva, és tényleg nem megbántva őket, de vannak olyanok, akiknek lehetne lehetőséget adni. Lehet, ők még jobban is tudnák csinálni. Valaki ott van már tíz éve, de még egy játékost sem tudott kinevelni.

– Úgy látszik, határozott meglátásokkal rendelkezik a téma kapcsán.

– Én mindig szókimondó ember voltam, elmondom a véleményemet. Sok emberrel beszélgetek, sok helyre hívnak, ahol megkérdezik a véleményemet. Ők ismerik a múltat, és szomorúan veszik tudomásul, mi van most. Ők tudják, anno hogy szerepelt a csapat, hány játékost tudott adni az NB I-nek, a válogatottnak. Utoljára a Lakatos Béla, Grúz Tomi, ifj. Lipták Zoli generáció tudott felmutatni valamit, de ők is már mikor?! Egy ideje nem hallom, hogy innét valaki el tudott volna menni NB-s bajnokságba. Milyen utánpótlásról beszélünk akkor, ha nem tudunk kikre jövőt építeni?! Nekem furcsa, hogy nem nőnek ki tehetségek, pedig szerintem lehetne olyan munkát csinálni, amivel ez elérhető volna. Ez azonban legyen az illetékesek baja, számoljanak el ők magukkal. Olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akikkel megértik egymást, nem furkálják a másikat. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy klub utánpótlásában dolgozok valakivel, akit a háta mögött fúrok! Addig ne is akarjunk futballról beszélni Salgótarjánban, amíg ilyen emberek dolgoznak a klubnál. Olyan személyek között nem szeretnék együtt dolgozni, akik alig várják, hogy mikor szúrják belém a kést hátulról. Amikor idejött a Diósgyőr, egyes utánpótlásedzők olyan “rendesek” és “korrektek” voltak, hogy tönkre akarták tenni az SBTC utánpótlását. Ezt csak azért jegyzem meg, hogy ne felejtsék el a most ott dolgozó emberek. A DVTK egyébként ezt tudta, mégis odatette őket. Ezek után még beszélgetünk arról, miért ilyen az utánpótlásunk?! Ráadásul az érintettek semmit nem tettek le a futballban az asztalra, mégis osszák az észt, és eldöntik, ki mehet oda és ki nem. Itt nem a Diósgyőrről van szó, ezt ki szeretném hangsúlyozni! A DVTK-ról korábban mondtam egy véleményt, döntsék el ők, kik dolgoznak a klubnál, milyen munkát végezve…

– Mi a véleménye a nógrádi fociról?

– Az előző bajnokságban egyetlen NB-s csapatunk volt, a Balassagyarmat. A többi mind megyei klub. Örülök neki, hogy a Stécé feljutott a harmadosztályba. Korábban minden NB III-as meccsen kinn voltam, a megyében viszont nem voltam kíváncsi rá, hogy heteket-nyolcakat rúgnak. Most majd egy szinttel feljebb lehet megmutatni, mire képes a társaság, és még mindig csak az NB III-ról fogunk beszélni. A megyeiben könnyű eljátszani, Novák Jani negyvenhét évesen is a jobbak között tud lenni. Itt mondanám el azt a véleményemet, nem értek azzal egyet, hogy egyesek licence nélkül lehetnek edzők. Aki megsértődik, tegye, de mit tud segíteni egy csapatnak egy olyan ember, akinek még papírja sincs, korábban pedig megfelelő szinten sem játszott? Itt már boldog-boldogtalan edző! Egy pék is nagyon ért a futballhoz, aztán meg azon gondolkodunk, miért nem tudunk előrébb lépni. Ez pedig már nem csak a nógrádi helyzetre igaz.

– Mi lehet a bökkenő?

– A múltkor olvastam egy interjút Pintér Attilával. Megkérdezték tőle, mi a véleménye az utánpótlásról. Azt mondta, rossz kezekben van, nem megfelelő emberek képzik a játékosokat. Baj, hogy licence nélkül dolgoznak emberek, és nem tudják fölmérni, ez mivel jár. Csak az a lényeg nekik, hogy megkapják a pénzt, mással nem foglalkoznak. Itt jön az, hogy sógorok, barátok, haverok oktatják a focit! Aki közel áll valakihez, odateszik, mindegy, hogy mit vagy mit nem. Kimennek, megtartják az edzést, közben pedig alig várják, hogy hazamenjenek. Ez nem futball és nem képzés! Ezeket a gondolatokat nem én mondtam, hanem Attila, viszont nekem tíz éve ez a véleményem. Rossz kezekben vannak a játékosok, nem jó az oktatás. Nem tudják átadni, amit kellene. Visszatérve a legelejére, nekem volt egy olyan edzőm, mint a Patkó Józsi bácsi. Benne megvolt minden. Fegyelem, alázat és kicsi megértés! Ezek kellenek ahhoz, hogy valaki tudja, mi az a futball! Mert sokan ezt sem tudják. Én egy ilyen ember vagyok, aki ezt kimondja. Nem úgy mint más, aki hallgat, mert azt kell tennie… Nekem ez a véleményem! Mindenki döntse el, ez jó vagy sem. Többször nem volt az, de ez engem nem érdekel. Én, ahol voltam, vagyok vagy leszek, ezeket megkövetelem az említett tényezőket, mert ezek nélkül nincsen foci! Sajnos azonban a gyerekek ezeket nem tudják. Aztán, ha egy edző kicsit rosszul szól a gyerekhez, már megy az anyukához, az apukához, az elnökhöz. Aztán mit csinálnak? Kirúgják az edzőt… A mi időnkben nem így viselkedtek a fiatalok, pedig ha olyan fegyelmet kapnának, mint annak idején mi, többet a pálya közelébe nem mennének. Nagyon el vannak kényelmesedve a gyerekek. Ezért nincsen már futballunk, tehetségek, mert nincsenek meg nekik azok alapok, amiket meg kellene adni számukra. Már kiskorukban tudják, ha nem tetszik nekik valami, majd hoznak egy másik edzőt, mert az lehet, szebben beszél. Persze nem arról van szó, hogy mindennek le kell hordani a gyerekeket, de arról igen, hogy fegyelmet kell tartani. Tudják, mit jelent az, ha bemennek egy öltözőbe, ott mit kell csinálni és hogy kell viselkedni, mert aztán ugyanúgy fognak kinn a pályán is.

– Lát esélyt a változásra?

– Tisztelem, becsülöm azokat az embereket, akik próbálnak tenni a futballért, hogy képezzék magukat, de nem tudom, hogy lehet egy olyan megyében futballról beszélni, ahol a megyei bajnokságban szereplő csapatok vannak többségben. Mit tudna egy edző csinálni, amikor hárman-négyen járnak edzésre? Akkor minek az edző?! Az a véleményem, ahhoz a csapathoz kell edző, amelyik fel akar kerülni a megye egyből, a többiek nálam csak “összeállítók”. Én most Mihálygergén egy “összeállító” vagyok. Hétvégéken találkozik az ember a játékosokkal, akikből aztán össze kell állítani a csapatot. Lehet, olyan embert kell betenni, aki egymás után háromszor nem jött, de csak vele vagyunk meg tizenegyen. Amikor Magyargécben voltam, 2002/2003 környékén, több volt az edző csapatok száma azoknál, mint akik most nem. Szép, hogy most több a lehetőség, jó dolog a TAO, de a kérdés, mire fordítjuk és mit akarunk elérni. Ennyi pénz még sosem volt a magyar labdarúgásban, mint most. Ehhez képest meg nem látunk belőle semmit sem. Pedig, ha megvannak az anyagiak, miért nem lehet tehetségeket felszínre hozni?! Ez nem csak Nógrád megyére vonatkozik, de nem értem. Persze, ha továbbgondolkodunk, eljuthat oda az ember, hogy miért, de lehet, a válasz nekünk már kicsit magas.

Next Post

Bejelentette első nyári átigazolását az SBTC

Az SBTC-ből indulva az NB I-ig jutó, később edzőként a Magyargéccel a harmadosztályban ezüstérmet szerző Oláh Bélának van mire visszaemlékeznie a labdarúgásban eltöltött évtizedei kapcsán. A nógrádi futball mögöttünk hagyott korszakainak rendre voltak kiemelkedő alakjai. Egykoron ilyen egyéniségnek számított az az Oláh Béla is, aki az SBTC-ből indulva jutott el […]
error: Content is protected !!