,,Szerencsére a gólszerzéssel nem álltam hadilábon”

Gabi

Az Ausztriában eltöltött légióskodás mellett nógrádi csapataiban is emlékezetes teljesítményekkel előrukkoló Garai Csabának a foci volt az élete, és bár megviselték a sportban eltöltött évtizedeik, ugyanúgy futballista szeretne lenni.

A nógrádi labdarúgás korábbi időszakjai során rendre felbukkant egy-egy olyan személyiség, aki ezért vagy azért fel tudta hívni magára a figyelmet teljesítményével. Ilyen egyéniség volt az a Garai Csaba is, aki azon túl, hogy Ausztriában tizenkét jól sikerült évet húzott le légiósként, Nógrád megyében az SBTC-nél, a Síküveggyárnál, illetve a Kisbágyonnál is emlékezetes produkcióval volt képes előrukkolni, a Stécénél például még negyvennégy esztendősen is gólkirály tudott lenni a megye egyben. A focitól jó darabig elszakadni nem tudó, amolyan Rocky Balboaként többször visszatérő egykori remek futballistával eseményekben gazdag karrierje kapcsán beszélgettünk.

– Annak idején, hogyan csöppent bele a labdarúgásba?

– 1974 környékén édesapám elvitt egy tehetségkutatóra az SBTC-hez – vágott bele Garai Csaba. Rengetegen voltunk, a kétkapus játéknál szinte el sem fértünk a nagy pályán. Aztán a hetek, hónapok teltével csökkent a létszám, a maradó tizennyolc-húsz gyerek pedig a következő két-három évben is együtt volt. Ezt nevezték akkoriban serdülő “háromnak”. Aztán szépen mentem  előre, jött a serdülő “kettő”, majd az “egy”. Mondjuk, utóbbi már elég komoly volt, mert az országos bajnokságban szerepelhettünk. Horváth Gyula volt az edzőnk. Akkor már én is úgy éreztem, hogy komolyan gondolom a futballt. Később jött az ifi “három” és az ifi “kettő”. Olyan kevesen voltunk, hogy általában mindkét korosztályt szinte ugyanazok a játékosok alkották, szombat az egyik csapatban játszottunk, vasárnap pedig a másikban. Szinte ugyanaz a tizenöt-tizenhat gyerek. Többségünk élvezte, mert így többet focizhattunk. Ezt követően felkerültem az ifi “egybe”, egy képzeletbeli létrafokot ugorva. Patkó Józsi bácsi volt az edzőnk. Itt két szezont töltöttem, szintén országos mezőnyben. Egyébként mindkétszer bajnokok lettünk. Ekkor már egyértelmű volt, hogy futballista leszek, legalábbis én nagyon szerettem volna az lenni.

– Hamarosan aztán következett a felnőtt együttes, majd később eligazolt.

– Akkoriban még voltak példaképek, akiket szerettünk volna utánozni. Fiatal felnőtt focistaként élmény volt velük együtt játszani. Többek között Kovács “Kokó” Istvánnal, Varga Sanyival, Földi Attilával, Balga Dodival, Kovács Józsival vagy Szoó Dodival. Ifistaként  ez volt az álmom, ami akkor teljesülni látszott Sajnos nem sok lehetőséget kaptam az első évben, a feljutás sem sikerült, éppen lecsúsztunk az NB I-ről, harmadikok lettünk. Kicsit csalódott voltam, hogy kevés lehetőséget kaptam a bizonyításra, de így is nagy élmény volt. A következő szezonra már nem tartottak rám igényt, úgyhogy “kapóra” jött, hogy behívtak katonának.  A ceglédi Honvéd Bem SE-nél folytattam, az NB III-ban játszottunk. Aztán másfél év után a Síküveggyár NB lll-as csapatában találtam magam, ahová kölcsönadtak, egy év után pedig végleg odakerültem.

– Ahol aztán emlékezetes időszakot töltött.

– Igen, pedig az elején kicsit tartottam tőle. Új egyesület, új csapattársak, teljesen más közeg. Azonban sikerült gyorsan beilleszkednem,  annál is inkább, mert a hozzám hasonló korú játékosokat már ismertem a Stécé-ifiből (Dóra Zoli, Gyetvai Laci, Tolnai Csaba, Jaszik Zoli, Zsély Laci). A régebb óta ott játszó csapattársak (Marcsok Jani, Czene Józsi, Dudás Gyuri, Verbói Gyuszi, Koncsik Laci, Bodor Dodi) pedig szívesen fogadtak minket. Annak idején a nyolcvanas években az SBTC a város első számú csapatának számított, a Síküveggyár pedig mindig a második vagy harmadik volt a rangsorban. Az elkövetkező években azonban sok minden változott. Annak is köszönhetően , hogy akikre nem tartott igényt az SBTC, azoknak egy jó része átjött a Síküveggyárhoz. Például Balga Dodi, Kokó, Babcsán Józsi, Juhász Pisti, Rédei Józsi. Két-három év leforgása alatt egy csapatra való játékos távozott onnan. Ennek pedig az lett a vége, hogy megváltoztak az erőviszonyok. Az 1988/89-es szezonra az akkori Salgótarjáni Síküveggyár vezetésének támogatásával az NB ll-be való feljutást céloztuk meg Szalay Miklós edző irányításával. Az NB III-ban riválisok voltunk, végül pedig mi jutottunk fel a másodosztályba. Egyébként, aki látogatta mindkét csapat mérkőzéseit, annak nem volt meglepetés. Szerintem ők rontottak el valamit, nem mi. Mi fiatalabbak csak bizonyítani akartunk, hogy mi is fel tudunk nőni a  feladathoz, a később csatlakozott rutinosabb játékosoknak pedig elégtétel lehetett. Az SBTC akkori vezetése véleményem szerint rossz irányt követett azzal, hogy telehordták a csapatot helyi kötődés nélküli játékossal, a meglévő értékeiket pedig könnyű szívvel elengedték, rosszabb esetben elküldték. Azt gondolom, ez is hozzájárult a Stécé hanyatlásához,  (meg még sok egyéb tényező), de ezt már nem az én dolgom elemezni.

– A Síküveggyárnál eltöltött időszakra tekint vissza a legkellemesebben?

– Ezek az évek voltak pályafutásom legszebb évei, mert nagyon jó csapatunk volt, és ami még fontosabb, nem csak a labdával, hanem egymással is jó barátságban voltunk. Gyakorlatilag az akkori társak nagy részével a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, és mindannyian szívesen gondolunk vissza azokra az évekre.

– Ezt követően Ausztria felé vette az irányt.

– Telt az idő, huszonhét éves lettem. Szerettem volna lépni. Sajnos azonban semmiféle komoly ajánlatom nem jött az NB I-ből, legalábbis kézzel fogható nem, csak találgatások. Gondoltam egyet, hogy megpróbálkozok külfölddel. Egy kis szerencsével sikerült találnom magamnak egy kis csapatot, 1991-ben elmentem Ausztriába megmérettetni magam. Igaz, szakmailag kisebb visszalépés volt, a burgerlandi  tartományi bajnokságba kerültem, ami akkoriban nagyjából a magyar NB III-nak felelt meg. Úgy voltam vele, két-három évet lehúzok odakinn, azután még mindig lesz lehetőségem itthon folytatni. Aztán ebből végül tizenkettő lett, egészen 2003-ig kinn voltam, ugyanannál a klubnál, az ASK Hirmnél. Ez az időszak még a Síküveggyárnál eltöltött éveket is felülmúlta. Nagyon jól éreztem magam, jó társakkal, jó közösségben. A csapattársak, vezetők, szurkolók megbecsültek. Sok jó emberrel találkoztam, többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot.

– Meglátása szerint milyen különbség van az osztrák és a magyar foci között?

– Inkább mentalitásbeli eltérések vannak. Sok minden meglepett, egyrészt a felkészülésekben, másfelől a játékosok hozzáállásában. Itthon sokat futó játékosnak számítottam, de amikor kimentem és eltelt pár bajnoki mérkőzés, azon vettem magam észre, hogy az egyik legkevesebbet mozgó ember vagyok a pályán. Ezen változtatnom kellett, és sikerült is hozzá szokni az ottani légkörhöz, úgyhogy néhány forduló elteltével szépen beálltam a sorba. Szerencsére a gólszerzéssel nem álltam hadilábon, szezononként tizenöt-húsz találat bennem volt, és ami számomra fontos volt, évről-évre meg tudtam újulni. Ott profibban állnak hozzá a focihoz, a tétmeccsekhez mindenképpen. Azt is hozzá kell tennem, nem voltak jobb játékosok, sőt a nagy többség sokkal szerényebb képességű volt, mint akikkel itthon együtt futballoztam, mentalitásban viszont óriási a különbség.

– Később aztán visszatért az SBTC-hez.

– Igen, 2002 környékén már elgondolkodtam hogy befejezem idegenlégiós pályafutásomat, de még azt az évet végigjátszottam. 2003 tavaszán  kiesőhelyen állt a csapat a megye egyben. Megfűztek, segítsem ki őket még egy-két szezon erejéig.  Akkor már harminckilenc éves elmúltam, mégis tőlem várták a csodát. Persze, hogy igent mondtam. Annyi volt a kikötésem, hogy próbáljunk még két-három rutinosabb játékossal erősíteni. Sági Laci barátomat sikerült még rábeszélni (szintén nem volt nehéz!), ezen felül “igazoltunk” egy kapust az ÁFÉSZ kispályás csapatától Novák Laci személyében. Ez volt az erősítés, korban mindenképpen, hárman voltunk összesen százhúsz évesek. Végül is  a Stécé megmenekült a szégyentől, bennmaradt a megyei első osztályban, a középmezőny elején  végeztünk. A következő idényben Lipták Zolitól átvette a csapatot Simon Attila, aki már nem velünk képzelte el a folytatást. Amivel nem is lett volna semmi gond, ha valaki megköszöni a közreműködésünket, és közli velünk, hogy már nem számítanak ránk. Másoktól kellett megtudnom, hogy már ne menjek edzésre. Ekkor azt gondoltam, abbahagyom.

– Végül azonban nem így döntött.

– Sági Laci barátom, aki szintén az én “sorsomra” jutott, rábeszélt, menjünk el Kisbágyonba. Nem igazán akartam, de addig győzködött, amíg igent mondtam. Még fizikálisan jó erőben éreztem magam,  gondoltam, mi bajom lehet. Kiderült, jól döntöttem. Kisbágyonban “történelmet” írtunk Jeck Feri bácsi edzősködése  mellett. Sikerélményben nem volt hiány, két év után megnyertük a bajnokságot, a két szezon alatt kb. nyolcvan gólt rúgtam. Ezt követően jött az NB III. Bár egy  sérülés  sajnos végigkísért az egész  szezonon keresztül, azért becsülettel végigküzdöttem az idényt.  Minden gond nélkül megtartottuk a harmadosztályú tagságunkat. A kisbágyoni  időszakról még annyit, hogy minden pályafutása vége felé közeledő játékostársamnak hasonló levezető éveket kívánok. Játékostársak, vezetők, szurkolók részéről maximális megbecsülés övezett, ezúttal is köszönöm.

– Ezután egy időre le is tette a lantot.

– Negyvenhárom évesen úgy voltam vele, most már tényleg elég, be is fejeztem. Egy évet nem is játszottam, megoperáltattam a térdem, közben a párommal építkeztünk. Aztán jött egy újabb fordulat, negyvennégy esztendősen megint felhívott a megyében csak szenvedő SBTC. Az új szezonra ismét Lipták Zoli irányításával és bajnoki cím reményében indultunk neki. Sági Laci barátomat akkor már nem tudtam rávenni a folytatásra (pedig sokáig úgy gondolták, hogy mi csak “csomagban” vagyunk  igazolhatók), de én még elmentem. Sajnos csak másodikok lettünk, egy újabb sérülés miatt az utolsó öt fordulóban már csak perceket tudtam a pályán tölteni, de még így is képes voltam gólkirály lenni, ami szerintem nevetséges volt. Ekkor tényleg úgy éreztem ideje abbahagyni, tele voltam sérülésekkel, harmadszorra műtötték a térdemet.

– Aztán azért még egyszer visszatért…

– A 2008/2009-es szezon utolsó négy fordulója előtt ismét szóltak a Stécétől, hogy  kellene még néhány pont a kiesés biztos elkerüléséhez, segíthetnék. Így is lett. Hét ponttal és három góllal tudtam hozzájárulni a biztos bennmaradáshoz. Itt volt a VÉGE! Bár sok csalódás is  ért az SBTC-és éveimben, a 2007/2008-as idény végén az a megtiszteltetés ért, hogy az SBTC Alapítvány Répás Béla, Szalay Miklós, Básti István illetve Kakuk József képviseletében megajándékozott egy SBTC-emlékéremmel, az SBTC –ben tett teljesítményemért, hozzáállásomért. Kicsit furcsa volt, hogy olyanok után, mint az imént említettek, én is kaptam egy ilyen kitüntetést. Meg is jegyeztem Béla bácsinak, hogy jövök én hozzá, hogy az ő szintjén emlegessenek  engem is, de azt mondta, nyugodjak meg, teljesen rendben van ez így. Ha ő mondja, akkor biztosan így is van. Megtisztelő, köszönöm!

– Van önben bármilyen nemű hiányérzet pályafutása kapcsán?

– Nagyon szerettem volna az NB I-ben játszani. Ausztriában is szerettem volna följebb lépni, volt is rá lehetőség, konkrét ajánlatot is kaptam egy másodosztályú csapattól. Nagyon szerettem volna megmérettetni magam, viszont ha hiszik, ha nem, engem annyira szerettek Hirmben, hogy eszükbe se jutott eladni. Tavaly nyáron volt egy találkozónk a régi társasággal, és véletlenül felmerült ez a téma. Azt mondták, teljesen mindegy lett volna, mennyit kínálnak értem. Nekik minden pénzt megértem! Ez azért jólesett. A mai napig szeretnek, akik akkor gyerekek voltak, mára felnőttek, de még mindig megismernek. Anélkül nem mennek el mellettem, hogy oda ne jönnének, köszönnének. Évente négy-öt alkalommal járunk vissza látogatóba, sokszor a kislányainkkal együtt, akik szintén jól érzik magukat. A mai napig nagy szeretettel fogadnak. Ha hosszabb ideig nincs lehetőségünk menni, már telefonálnak. Ez jó érzés! Jó lett volna még inkább kiteljesedni, még legalább egy szintet lépni, de a történtek tudatában, végül is jó volt ez úgy, ahogy volt.

– Mindenképpen megemlítendő, a kispálya is fontos szerepet töltött be életében.

– Amikor még kinn fociztam Ausztriában, harmincöt éves kor alatt nem lehetett játszani az aktív labdarúgóknak. Aztán Dóra Zoli barátom befűzött, hogy menjek el az ÁFÉSZ csapatába, amikor van időm. Amikor éppen itthon voltam, játszottam a városi kispályás bajnokságban is. Az ÁFÉSZ kispályás csapatának 1998 óta vagyok tagja. Egy éve sajnos már a kispályát sem tudom bevállalni, annyira fájnak a térdeim, gyakorlatilag el vagyok “tiltva” mindenféle sporttevékenységtől. Az ÁFÉSZ-nál egyébként szinte  csak sikerek voltak, harmadik helynél sosem zártunk rosszabbul. A salakon és a teremben is több bajnoki címet szereztünk. Nagyon élveztem, jó kiegészítés volt a nagypályás futballhoz. A mai napig lejárok. Bár már nem játszok, lemegyek, mert jó érzem magam. Sajnos már nem sokan maradtunk a korábbi társaságból,  csak Gyetvai Laci küzd még a korosztályomból. A szívem még vinne, de a lábaim nem bírják. Az utóbbi időben már csak fájdalomcsillapító gyógyszerrel tudtam pályára lépni, így már nem sok értelme van.

– Sosem akart edző lenni?

– Megfordult a fejemben, de szerintem nem lett volna jó edző belőlem, mert túlságosan maximalista vagyok. Nem tudtam volna tolerálni azt a hozzáállásbeli problémát, amit érzékelek a magyar futballban. Hozzá kell tennem, egyetlen egy ajánlatot sem kaptam. Mintha nem is kellettem volna sehova edzőnek. Szóval nem is kellett ezen gondolkodnom. Hála istennek, a munkám leköt, elfoglalom magam edzések nélkül is. Egy autójavító műhelyt vezetek, elég sokat dolgozom.

– Manapság milyen kapcsolata maradt a focival?

– Már nem sok. Azon kívül, hogy eljárok az öregfiúk mérkőzésekre, szinte csak a tv-ben nézek meccseket. Sokat változott a futball, a rengeteg közvetítésnek köszönhetően hétről-hétre láthatjuk a jobbnál–jobb meccseket. Ha tehetjük, élőben is  szívesen megnézünk egy-egy mérkőzést a párommal. Legkedvesebb úti célunk  Barcelona,  ahol kedvenc csapatomnak szurkolhatok. Nevelgetjük két kislányunkat, jövő héten lesznek  tizenegy évesek. A két nagyobbik lányom már felnőtt, saját életük van. Nekünk maradtak a kicsik, élvezzük, amíg lehet, mert az idő sajnos gyorsan halad.

– Mennyire viseli meg, hogy már nem űzheti szeretett sportját?

– Nagyon, ez volt az életem, de valahogy túl kell magam tenni rajta. A minap beszélgettem egy korábbi játékostársammal. Kérdezte, annak tudatában, hogy most milyen fájdalmaim vannak, valamit másképpen csinálnék-e. Azt mondtam neki, ugyanúgy futballista szeretnék lenni, akkor is, ha ez lesz a vége. Csak kicsit másképpen csinálnám, okosabban. Az a baj, tizenévesen nincs annyi esze az embernek, mint harminc vagy negyven esztendősen.

– Összességében mi a véleménye a mai nógrádi futballról?

– Igazából sehogy sem látom a nógrádi focit, mert  nincsen! Szerintem a mai csapat már nem is az SBTC, hanem a Diósgyőr  leányvállalata. Én ezt nem tudom hová tenni. Sajnálom, hogy ez a város nem tud eltartani legalább egy NB II-es klubot, ahol legalább kétezer néző kíváncsi lenne egy jó hazai csapatra. Az első osztályt nem is kellene megcélozni, de egy olyan együttes nagyon elférne, amely mondjuk a második vonalban hazai környezetben bárkinek méltó ellenfele tud lenni. Ehhez kellenének megfelelő emberek, játékosok, illetve támogatás városi szinten. Nem tudom, egyáltalán van-e ilyen elképzelés, terv városi, megyei szinten, de gyanítom, hogy nincs. Bár hallom, hogy vannak tervek. Az új stadionról láttam is a látványterveket, nagyon szép, de mostanra az a projekt is leállt. Most megint felkerültek az NB III-ba, de ki fog játszani? Két évvel ezelőtt ott már megmérettettek, akkor valamiért nem jött össze. Talán most.

– Ön szerint leginkább még miben változott a foci?

– Azzal sem értek egyet, hogy országos viszonylatban is komoly pénzekről hallok NB III-as vagy megyei szinten. A mi időszakunkban ilyen szinten a munka mellett fociztak az emberek, legfeljebb munkaidő kedvezmény járt érte, most pedig több százezer forintot lehet keresni ilyen osztályban is. Szerintem ezáltal is elszalad a fiatalokkal a ló. Gondolhatják, miért törekedjenek arra, hogy komolyabb bajnokságban játsszanak, mikor a megyeiben is kereshetnek százezreket? Ennek ellenére azt mondom, nem a játékos a hibás, ők csak örülnek neki, ha már felajánlották. Nyilvánvaló, ha valakinek azt mondják, gyere ide a megyébe, aztán kapsz kétszázezer forintot, bolond volna, ha azt felelné, nem kell. Túlságosan anyagias lett ez az egész. Ennek pedig az a vége, hogy nem törekednek egy jobb szintre. Megmérettethetné magát NB II-ben, vagy akár NB l-ben is ennek többszöröséért, ott viszont sokat kellene edzeni, még az sem biztos, hogy játszana, és még erről-arról le is kellene mondania. Pedig szerintem lemondások, belefektetett munka nélkül nincs eredmény.

– Milyen jövőképre számít a helyi labdarúgást illetően?

– Nem látom valami rózsásnak a futball jövőjét, ebben a megyében semmiképpen! Hiányoznak az egyéniségek. Őszintén, kire nézzenek fel a gyerekek?! Nekünk legalább még voltak példaképeink. Én meg tudom mondani, hogy iskolás koromban Bíró Tóni akartam lenni, mert ő volt a gólkirály az SBTC-ben. Most viszont azt sem tudom, ki játszik a csapatban, de nem csak én, hanem egy általános iskolás sem, pedig neki kellene jobban tudnia, nem nekem. Még mondok egy érdekességet. Amikor én ’82-ben bemutatkoztam az első csapatban, az öltöző közepén már  fel volt púposodva a beton. Most negyven év elteltével egész szép kis domborzat fut keresztbe a padlón. Akkor miről beszélünk?! Itt öltözött  az utánam lévő nemzedék is, ahogy az azt követő, meg az utáni is, ahogy a mostaniak is ugyanott öltöznek. Egy jóérzésű ember be sem megy a fürdőbe, annyira le van lakva. Ilyen a mostani helyzet. Ennek ellenére bizakodó vagyok, a fiúk ismét nekivághatnak a harmadosztálynak, remélhetőleg  eredményesek lesznek. Ha jön az eredmény, nő az önbizalom, újra jönnek a nézők. Egyszer belőlük is példakép lehet.  Rajtuk múlik. Kívánom nekik.

– Azért nyugtasson meg, a Stécé öregfiúkban még hébe-hóba találkozhatunk majd a nevével…

– Az SBTC végigkísérte a pályafutásomat, az öregfiúkban még ilyen rossz lábbal is elmegyek egyszer-egyszer játszani, mert  ebben a közegben érzem jól magam. A múlt hétvégén is volt egy kis játék,  ha jól tudom, most hétvégén is lesz valami. Már futni nem nagyon tudok, de míg a szívem visz, ott leszek. A rám passzolt labdákat jó helyre visszateszem, ennyi még van bennem.

Next Post

Oláh Béla és Kisbali Gábor vette át a Mihálygerge irányítását

Az Ausztriában eltöltött légióskodás mellett nógrádi csapataiban is emlékezetes teljesítményekkel előrukkoló Garai Csabának a foci volt az élete, és bár megviselték a sportban eltöltött évtizedeik, ugyanúgy futballista szeretne lenni. A nógrádi labdarúgás korábbi időszakjai során rendre felbukkant egy-egy olyan személyiség, aki ezért vagy azért fel tudta hívni magára a figyelmet […]
error: Content is protected !!